Először elképzeltem egy rózsát. Pontosan leírtam, milyennek látom, éreztem az illatát is, és miközben néztem, hallottam a háttérben a hárfa és a hegedű lágy hangját.
Aztán egy réten feküdtem. Felültem, körülnéztem és a hegytetetőn volt egy kicsi ház, meg egy erdőcske. Az egyik fához odamentem, majd felemelkedtem a lombkorona tetejéig, és egy ezüstfonalat erősítettem az egyik ághoz. A fonal másik végét fogva emelkedtem felfelé, kicsit elidőztem, amíg besötétedett, majd újra világos lett. Majd emelkedtem tovább felfelé, amíg a Föld már csak egy borsó volt, majd el is tűnt. Visszaérkezés előtt a felhők határán elengedtem az ezüstszálat (ami kicsit nehezen ment), majd talppal a földre leérkeztem.
Lenéztem a lábamra és egy férfi bőrcipőt láttam, vékony bőrből. A talaj hűvösségét éreztem a talpam alatt. Kopott, kitérdesedett nadrág volt rajtam, nadrágtartó, egy vastag ing és ócska, széles karimájú kalap. Épp befejeztem a kaszálást és körülnéztem, hogy mennyit haladtam. Öregedő magányos ember voltam, csak egy kutya csaholt körülöttem, és a kis faház volt az otthonom.
Elindultam visszafelé az időben, a lakodalmam napjáig. Láttam a duci, bögyös menyasszonyt, akit elvettem feleségül, láttam, hogy milyen vidám, valaki táncoltatta éppen. Én nem találtam vonzónak és nem is szerettem, de elvettem, mert azt apja tehetős gazdaember volt, aki napszámosként évekig munkát adott nekem, és ő úgy döntött, hozzám adja. Én pedig, hogy biztos egzisztenciát tudjak magam mögött, megtettem. Bár senki se kérdezett, hogy akarom-e. A menyecske szeretett engem, azt tudtam. Én viszont őt nagyon idegennek éreztem. Apai nagyanyám lelke élt benne.
Az apósomban apám lelke volt, és megéreztem, mennyire kétségbeesetten vágyott egy fiúgyermekre. Annyira, hogy hozzám adta a lányát, mert a szorgalmamban meglátta a lehetőséget. Úgy érezte, nekem tovább adhatja a gazdaságot, mert továbbviszem majd.
A lagzi vidámságából semmit sem éreztem. Távoli és idegen volt a derűs tömeg. Volt egy nővérem, aki az egyetlen volt a lagzin az én családom oldaláról. Benne anyám lelke volt.
A nászéjszakán megtettem kötelességemet, de a lámpát szigorúan leoltottam, nem kívántam látni ezt a nőt. Reggel korán kikeltem mellőle az ágyból, sietve reggeliztem, majd kimentem az állatokhoz. Ő később kelt, és ahogy tett-vett a konyhában, bár örült, hogy most már férjes asszony, mégis szomorú volt, mert érezte, hogy én nem vagyok boldog. Csak jól titkolta ezt a szomorúságot. Nekem eszem ágában sem volt beszélgetni vele, vagy megosztani bármilyen gondolatomat. Úgy éreztem, nekem kell ezekkel elbánni, nem kérem én senki megértését, hiszen úgysem lehet azt megérteni, amin én keresztülmegyek. És nem bíztam abban sem, hogy kétségeim, félelmeim jó helyen lennének bárkinél: nem fogja-e kikotyogni, és kiadni engem másoknak? Nem-nem, jobb ez így, maradjon csak minden idebent, még ha magány is az ára ennek.
(Ezt az érzést nagyon szépen felismertem a mostani életemben is! Panaszkodni, segítséget kérni, feltárni bármilyen zavarodottságot, bizonytalanságot, nagyon kockázatos. Megosztani az útkeresés kínjait pedig nem egy erős emberhez méltó. Én pedig erős akarok lenni. Vagyis az egóm. Feladat tehát: sokkal többet kommunikálni. A boldogság és az elégedettség számomra az önkifejezésben rejlik.)
Tovább visszafelé utazva az időben: 5-6 éves kisfiúcska voltam, egyedül egy kicsi tanyán, egy nagyon ócska viskóból kilépve vizet löttyintettem ki egy dézsából. Az udvaron tyúkok kapirgáltak, és egy fekete puli szaladgált körülöttem, a meghalt Csoki kutyám lelkével. Azt éreztem, hogy teljesen egyedül vagyok, magamat látom el, nem segít senki, nincs körülöttem felnőtt, vagy bárki, aki biztonságot adhatna. Árva gyermek voltam. Bent a viskóban egy nagyon öreg néni kucorgott az egyik sarokban oldalára fekve, csupa fekete ruhában. Nagyon beteg volt és én viseltem gondját. Elmehettem volna a nővéremékkel, de én itt maradtam ápolni a haldokló nagyanyámat vagy dédanyámat, akiben a húgom lelke volt. Azt éreztem, hogy ez a nénike valaha sok-sok szeretetet és odafigyelést adott nekem, valaha ő volt a lelki társam, egy híd volt a lelkeink között és ő minden rezdülésemet megértette és érezte. (Akárcsak a húgom régen.) Most már öreg és beteg, így én a múltban kapott jó dolgok iránti lojalitásból ápolom őt, de ő már nem igazán törődik velem, készül meghalni, és már beszélni sem tud.
Ezt a magányt vele én választottam. Mert nem kértem meg a nővéreméket, hogy vigyenek minket magukkal: nem kértem segítséget, és így maradtam magamra.
Később, felnőtt férfiként a családommal a kis faházban élünk az erdőcske mellett, és látom, ahogy a kertben boldogan szaladgál egy kisfiú. A fiam. 6-7 éves lehet. Nagy, kék szeme van, és olyan életvidám, olyan derűs és energikus, hogy szinte kirí ebből a bezárkózó, elszigetelt társaságból. Sokat kérdezget engem mindenféléről, de be kell érnie rövid válaszaimmal. Vele sem igazán tudok kommunikálni. Csak azt látom, hogy számára minden egyszerű és egyértelmű. Tudom, biztosan tudom, hogy ő el fog innen menni, mert többre hivatott. És szinte irigyelem a derűs magabiztosságát, a boldog egyértelműségét az élethez való hozzáállásának.
A következő képpel visszatértem magányos öregségemre, a kaszálás utáni érzésre, hogy ma is dolgoztam, és végre nyugalom van körülöttem. A feleségem már meghalt, a fiam sikeres és boldog, valahol a városban él. És én végre zavartalanul egyedül vagyok. Mégsem teljesen békés ez az érzés, vegyül bele valami keserűség. Hogy én azt akarom, hogy nekem ne hiányozzon senki, de az fáj, hogy én sem hiányzom senkinek. Ezért az egyedüllét mégsem hoz megelégedést nekem öreg napjaimra.
Ugrom: halálom előtti 5. percben voltam. A réten ért utol a halál, délelőtt van, meleg, nyári nap, és én elestem. Fekszem a földön, a kutyám ijedten szaladgál körülöttem. Nem fáj semmi.
Halálom előtti 4. perc: átfutott rajtam a gondolat, hogy mi lesz a kutyával, és ez aggasztott. Majd rájöttem, hogy úgyis lefut a faluba, hogy élelmet szerezzen, ott majd megismerik, hogy az én kutyám, feljönnek, eltemetnek, őt meg befogadják. Ez a gondolat meg is nyugtatott.
Halálom előtti 2. perc: nagyon felületesen és kicsiket lélegeztem. A testemet fehérnek, izmosnak, egészségesnek és nagyon szépnek éreztem. Átfutott rajtam az az érzés, hogy eléggé elrontottam az életem, olyan magányosan éltem mindig. De ez nem ejtett kétségbe. Inkább bizakodást éreztem, hogy majd a következőben jobban csinálom. Jó érzés volt, hogy van még esély.
Halálom után 40 nappal könnyű és fehér voltam, fény vett körül, és tudtam, hogy mások is vannak ott, bár látni nem láttam őket. Tudtam, hogy a nemrég meghalt férfi életének célja az lett volna, hogy megtanulja, milyen a feltétel nélküli bizalom és odaadás, hogy milyen közel lenni emberekhez lelkileg, és milyen kimutatni azt, amit érez, és kimondani azt, amit gondol.
(Hát, ez nem jött össze. Majd most!)
Lelki segítőm egy vízesés formájában jelent meg előttem. Bármit is kérdeztem tőle, mindenre szelíden emlékeztetett arra, hogy a szívemben ott van a válasz, miért várom kívülről. Vegyem észre jobban, hogy mi mindenre tudom a választ!
Lelki vezetőm egy fekete hajú japán nő volt, élénk narancssárga, fényes anyagú ruhában, nagyon vonzó és nagyon nőies volt, bár elég pufóknak láttam. Az ő tanácsai a következők voltak:
- kevés húst egyél, sok gyümölcsöt és zöldséget, rizst vegyél magadhoz, és sok-sok tiszta vizet
- meditálj rendszeresen
- legyél közel a fákhoz, természethez
- fejezd ki a gondolataidat, érzéseidet. Ha nem megy szóban, kezdetben írd le, az is jó.
Aztán a Titkok házában jártam. Egy nagy, díszes pagoda volt, mint a tiltott városban a főépület. Beléptem, és meglepett az egyszerűség. Letisztult, alig díszített terem, oszlopokkal, arany és fehér volt minden. Az ajtóban állva semmit sem láttam. De tudtam, hogy ha elindulok, akkor a falakon, az épület különböző részein meglátom majd a nekem szóló üzeneteket. Először meg akartam úszni a körbejárást és beálltam középre, de ott hiába forgolódtam, nem mutatkozott semmi. Így visszamentem az ajtóhoz és elindultam körbe, balra.
Az én utam mindenképpen a segítés, az információ és az én tudásom átadása. Ami örömet ad, az, hogy segítek. Mindegy, hogy megmasszírozok valakit vagy karrier tanácsod adok, vagy kölcsön egy ötezrest. A lényeg, hogy használjam azt a sok tudást és képességet, ami bennem van.
A jobb sarokban volt egy kút. Ez a kút azt mondta nekem: amikor valaki megáll előttem, én nem aggódom vagy tanakodom azon, hogy az illető lábat akar mosni vagy inni akar. Én itt vagyok és ő is itt van, ez a lényeg. Azon sem rágódom, hogy vajon ki lesz a következő aki hozzám jön. És az sem foglalkoztat, hogy ki mindenki járt nálam korábban.
Azt választom, hogy megélem azt, aki vagyok. És élvezem azt, amilyen vagyok.
Lassan átmozgattam a lábam, kezem, nyújtóztam egyet, majd kinyitottam a szemem.
Hát, jó messzire utaztam.
