Csoki kutyám emlékére

Nem hittem, hogy ezt a címet kell adnom az elkövetkező 10 évben bármilyen írásomnak is. Meghalt az egyik kutyám. Egy gyönyörű, megismételhetetlen jószág, az én csoki színű, édes, öntörvényű kutyám.
A szemem előtt történt, mégsem tudom még felfogni, egyre csak közös emlékképek versenyeznek az agyamban a felbukkanásért.

2006. október 16-án hajnali 4:30-kor égtelen vinnyogásra ébredtem a tanyán. Magas és vigasztalhatatlan hang volt. Hideg hajnal volt akkor, amikor megszületett. Infralámpa alatt vészelte át a telet az egész alom, és én órákat töltöttem a szalmával bélelt, pisiszagú fekhelyük mellett. Életrevaló kis vasgyúró volt. Nem lehetett betelni a simogatással.
Két nővére egy mórahalmi családhoz került, ő pedig maradt nálam.
Maradt bosszantani, mindent szétrágni, kerítést tönkretenni és folyton elszökni. Mondhatnám, hogy születésekor keveset tudtam a kutyákról, de ez nem lenne igaz. Semmit nem tudtam a kutyákról.

Ahogy szépen lassan utána olvastam, és foglalkozni kezdtem vele, úgy csiszolódtunk össze. Aztán csatlakozott Zsömi, akivel már rutinosabban bántam, és ő olyan is, mint a kezes bárány. De Csokival folyamatosan érleltük egymást. Mert mindketten erős akarattal vagyunk megáldva. Benne az munkált, hogy elvégre ő volt a rangidős "férfi" a háznál, és ugyan hogy gondolom én, hogy majd dirigálok egy ilyen büszke kutyának, bennem meg az, hogy elvégre én vagyok az ember és a gazda, mit képzel mégis, hogy nem engedelmeskedik? Szóval éldegéltünk. Nőtt, egyre szebb és egyre öntudatosabb lett. Hallgatott rám...amikor csak kedve tartotta. Én pedig abban ringattam magam, hogy jól nevelt kutyám van.

Miután Érdre költöztem, a napi sétáltatás rituálé lett, és egyrészt bosszantott, másrészt mulattatott, hogy mindenre és mindenkire morog és mindig támadásra kész. Sokszor gondolkodtam azon, hogy mennyire olyan legbelül, mint én. Saját magáért és azért, akit ismer és szeret, bármire képes, aki meg nincs a "belső körben", az le van szarva. Persze az nagy különbség kettőnk között, hogy én éppen ebből fejlődök meg egy nyitott, önzetlen, odafigyelő emberi mivoltot. De neki nem ez volt a dolga. Ő maradt olyan, amilyen. Ez ment az agyamra és ezért szerettem őt. Magamat láttam benne. Három évem volt használni ezt a tükröt, szinte napra pontosan.

Szombaton (3 napja!) a szokásos sétánk közben nagyon engedelmes volt, és nem rángatta az istrángot, ahogy szokta, a fékezhetetlen energiájával. Ezen kívül más nem látszott rajta. Hétfőn reggel viszont meghagyta az étel felét, és érdektelenül visszament a helyére lefeküdni. Ilyet sosem szokott tenni, kivéve, amikor valami baja van. Sajnos, ismerős volt a jelenség. Levertség és étvágytalanság: hívtam az állatorvost, hogy tud-e fogadni minket, mert szerintem babéziás a kutyám.
Fél órán belül ott voltunk és injekciók tömkelege és infúzió után hazajöttünk. Ennyi eddig mindig elég volt. Két alkalommal fertőzte eddig meg kullancs, és a néhány szuri másnapra teljesen rendbehozta. A doktornő nem volt optimista, mert 3 éven belül a harmadik fertőzés nagyon megterheli az immunrendszert és főleg a vesét. Nem törődtem a szerintem vészmadárral.
Vígan hazajöttünk, ügyesen kiugrott a kocsiból, ahogy a nagymenők, én meg elmentem dolgozni.

Amikor délután kettőkor hazaértem, a halálán volt a kutya. Ahogy megláttam, azonnal tudtam. A hisztéria határán, minden lelki és testi erőmet összeszedve betettem a kocsiba egy plédbe csavarva és visszamentünk az orvoshoz. Újabb injekciók tömkelege és újabb infúzió után haza bocsájtottak minket azzal, hogy nincs mit tenni ennél többet. Vagy leküzdi a szervezete, vagy nem. Ez másnapig kiderül. Azt mondták, hogy kapott elég fájdalomcsillapítót ahhoz, hogy ne fájjon neki semmi, amíg küzd.

Hát nem lett másnap. Plédbe és hálózsákba burkolva velem volt még néhány órát a lakásban, és délután 4:30-kor elpusztult. Azon tűnődtem, hogy a sok filmben, amit a TV ránk okád, mennyire elcsépelt dolog a halál. Akár ember, akár állat hal meg, a képernyőn már olyan sablonos, hogy sír a család, sír a gazdi. Egy élő test, egy élőlény valódi utolsó pillanatait megélni egészen más. Szörnyűbb és szebb egyszerre.
Még simogattam egy ideig, higgyétek el, hogy nagyon furcsa állapot ez. Tudtam, hogy nem él, de nem tudtam felfogni. Megköszöntem neki, hogy hű társam volt életem legnehezebb éveiben, amikor egyedül éltem a tanyán. Megköszöntem neki mindazt, amire megtanított és mindazt, amiben könnyebbé és szebbé tette az életem.

Csokikám, sajnálom, amit elbasztam az évek során veled kapcsolatban, de nagyon büszke voltam rád mindig, a baromságaiddal együtt. Különleges, csodálatos kutya voltál, vadász és őrző-védő egyszerre. Ilyen nincs is még egy. Sosem felejtelek el.

Kedves kutyások, ti érzitek a csontjaitokban, amin keresztül megyek.
Kedves kutyátlanok, ti szerezzetek egy kutyát!

A fodrász, a vizsgázó és az idomár

Az élet megannyi kihívás elé állítja az embert. Lehet ettől kínlódni, de lehet rajta (főleg utólag) jókat nevetni is. Íme néhány epizód az én utóbbi heteimből.

Szeretem a hajam. Volt már mindenféle fazonú és színű, de mindegyikre egyformán igaz, hogy egy idő után megunom. Így történt ez két hete is, mert amikor belenéztem a tükörbe és egy rövid, egyszínű barna hajú nő nézett vissza rám, rájöttem, hogy uncsi a hajam. Kozmetikus lévén mindig van itthon egy kis hidrogén peroxid és szőkítő por, ígyhát hamar összeállt a terv a fejemben, miszerint "megbolondítom" a frizumat egy kis szőkeséggel.
Tudni kell a hajamról, hogy sok a vörös pigment benne, és bár sötétbarna az alapszíne, ha valaki el akarja kezdeni szőkíteni és nem ért hozzá, akkor könnyen narancssárga lesz. Namármost, én ezt tudom, és ezzel a tudással felvértezve láttam hozzá, jó erős vegyszerekkel.
Ecsetem ugye nincs, így egy itt talált Barbie fésű volt egyetlen eszközöm. Kikevertem a szőkítő masszát és felkentem a homlokom feletti területre, tehát a frufru zónába. Igyekeztem a Barbie fésűvel elegyengetni, de nem nagyon sikerült, így kisebb-nagyobb galacsinok formájában felvitt anyagban kellett kiegyeznem magammal. Nem volt profi. Épp azon tűnődtem, hogy jól tettem-e, hogy nem fodrászra bíztam ezt a varázslatot, amikor alig két perc múlva a 9%-os hidrogén peroxid megtalálta az utat a fejbőrömhöz. Azonnal könnyezni kezdett a szemem és folyni az orrom. Úgy éreztem magam, mintha valaki éppen skalpolna, vagy darts-ozna a fejemen.
És akkor jött a dilemma: ha azonnal lemosom, akkor éppen narancssárga lesz a hajam. De ha fent hagyom, akkor meg igaz, hogy szőke lesz a hajam, de a koponyámből nő majd ki, mert fejbőrőm nem marad. Közben potyogtak a könnyeim. És csak részben a hidrogén peroxid miatt.
Végül hosszas vívódás után kompromisszumot kötöttem magammal: majdnem annyi ideig fent hagytam, ameddig kellett volna. Így nem lett tökéletesen szőke, de narancssárga sem, és a fejbőröm is megúszta kisebb sérülésekkel.
Jó lett a hajam amúgy, de gyerekek, rájöttem, hogy a fodrászat is egy szakma.

Akinek még nem meséltem: beadtam a jelentkezésem az ETI-be (Egészségügyi Továbbképző Intézet) az őszi vizsgaidőszakra, a reflexológus szakra. Gondoltam, levizsgázom belőle. Hadd frissüljön fel a tudásom és hátha vannak újdonságok és fejlesztem is magam felkészülés közben. Ez júniusban még oly egyszerűnek tűnt.
Közben jött a költözés, megannyi szervezni való, és mivel jelentkezésemkor még tervben sem volt a költözésem, a szatymazi címem lett megadva levelezési címnek. Telt-múlt az idő.
Október első hétvégéjén apámnak dolga akadt Makón, és lementem vele, gondoltam, út közben körülnézek a tanyán és kiürítem a postaládát. Kövér boríték várt az ETI-ből. "Bazmeg, a vizsga!" - csaptam a homlokomra. Remegő kézzel felbontottam a borítékot, és megtudtam, hogy 12 nap múlva lesz az írásbeli. Nem sok időm van, de legalább nem maradtam le róla. Négy könyv anyaga a kötelező olvasmány és abból lesznek a kérdések.
Nyilvánvaló volt, hogy nem fogok elolvasni négy könyvet. Eltelt egy hét.
Amikor már csak 5 nap volt hátra, elkezdtem nyomozni korábbi évek vizsgakérdéssorai után. Arra gondoltam, ha 4-5 év kérdéssorait bemagolom, akkor már nem leszek messze a sikertől. Akitől én tanultam, az nem tudott segíteni. Akitől ő tanult, az sem.
Mit volt mit tenni, felhívtam a talpreflexológia egyik nagyasszonyát, B. Juditot, hogy ugyan, segítsen már, bár nem ismerjük egymást, és nem is nála tanultam. Ehhez képest nagyon kedves volt. Tájékoztatott, hogy kár, hogy nem egy nappal előbb hívtam, mert most adta oda 10 év összes tesztjének egyetlen, eredeti példányát egy tanítványának, aki Kalocsán lakik. "Nóóóóórmáááálíííís?"- gondoltam. De azért udvariasan megköszöntem, és elkértem a kalocsai csaj számát. A kalocsai nagyon kedves volt a telefonban. Kértem, hogy 3 nap alatt nézze át a felét, és adja postára nekem, és akkor még nekem is marad két napom megtanulni legalább a felét.
"Á, azt nem lehet. Én még át akarom nézni az egészet újra meg újra. Nem adhatom ki a kezemből."
És hiába minden érv és ármány, nem változtatott rugalmas és segítőkész álláspontján. Annyit tudtam nála elérni, hogy néhányat megpróbál beszkennelni.
Közben egy másik vonalat is megpróbáltam. Van ugyanis a talpreflexológiának még egy nagyasszonya, Dr. Oravecz Mária, aki amúgy fogorvos is. Őt is felhívtam. Ő már kissé zordabb volt velem, őt zavarta, hogy nem tudja, ki a fene vagyok, de mivel mondtam neki, hogy ő igazolta le látatlanban a gyakorlatomat (pénzért, mert részt ugyan nem vettem. Ez egy külön maffia sztori.), így ráállt arra, hogy másnap menjek be hozzá és akkor megnézi, hogy tud-e adni nekem vizsga kérdéssort. Másnap odamentem hozzá. Az asszisztensnője engedett be. A doktornő éppen fogat tömött és kiüvöltött a rendelőből: "Mit akar?" Talán én vagyok a hülye, hogy feltételeztem, emlékszik, hogy megbeszéltük, hogy jövök. De nem emlékezett. Így elmondtam újra ugyanazt, amit előző nap a telefonban. "Megcsinálta nálam a gyakorlatot?" - jött a következő ingerült kérdés. "Nem."
Na, amit erre kaptam, azt nem teszem a kirakatba. Hogy én micsoda gátlástalan pimasz vagyok, mégis hogy képzelem, hogy ő csak úgy ukmukkfukk odaadja nekem a teszteket, amikor nem is nála voltam gyakorlaton. Hiába mondtam, hogy én Szegeden élek, nem volt rá módom, de ki lett fizetve, és ő igazolta le nekem. "Nem érdekel, nem csalja ki tőlem semmilyen módon! Mit képzel? Ez nem így működik! Miért adnám én ki magának, mi???" Őrjöngött. Eközben egy szegény páciens kipöckölt szájjal feküdt előtte a kezelőszékben. Na, vele nem szívesen cseréltem volna.
Summa summarum, úgy kivágott, mint macskát szarni. Megalázó volt, és semmilyen frappáns riposzt nem jutott eszembe, mert amikor kiabált velem, annyira dühös voltam, hogy csak trágár szidalmak tolultak az agyamba. De nem olvashattam be neki, hiszen még az egész vizsgasorozat előttem van, nehogy bemártson valahol.
Újra fel kellett hívnom a kalocsai nőt, és kérlelni. Jaj, de rühelltem. De így jár, aki az utolsó pillanatra hagy mindent.
A kalocsainak szóló könyörgésemből az lett, hogy a vizsga előtti este 20:00 órakor jött 5 db e-mail, amikhez 1-1 oldal volt csatolva, amik digitális fényképezővel (!) lettek lefotózva úgy fél méter távolságból. Mert nem tudja kezelni a szkennert. Ismertek. Nem mondom el, milyen arcot vágtam, amikor megnyitottam a csatolt állományt. "Ebben a szakmában csak idióták vannak, bazmeg???"
Vettem néhány mély levegőt és elszámoltam tízig, majd felhívtam a csajt, hogy megtenné-e, hogy bejön a vizsga előtt egy órával, hogy legyen egy kis időm átnézni a teszteket.
Amúgy is előbb be akart jönni, úgyhogy megtette, de nem a kedvemért, hanem mert csak így indult busz Kalocsáról.

11:00-re volt kiírva a vizsga. Nekem 10:15-re már a kezemben is volt tíz év kérdéssora. Újabb néhány mély levegő, és mint a porszívó, elkezdtem felszívni magam infóval. Se nem láttam, se nem hallottam. A többiek már regisztráltak, sorban álltak, nevetgéltek, kávéztak. Timi eszelős tekintettel szkennelte befelé az agyába a kérdéseket és a válaszokat.

Kiosztották a lapokat. Gyorsan végiglapoztam, hogy tudjam, mennyire tudok válaszolni. Aztán lenyugodtam. Rengeteg olyan kérdés volt, amit már tudtam amúgy is, hiszen azért évek óta masszírozok. A többi kérdésre a válaszokat bemagoltam a folyosón (kb. a vizsga 60%-át az utolsó 45 percben nyaltam be!), a maradék három kérdéshez pedig legszívesebben tolmácsot kértem volna. Hadd osszam meg veletek:

Soroljon fel a Bircher-Benner-féle rendtörvények közül nyolcat!
Ismertesse az alapregulációs rendszer alapállományát terhelő tényezőket!
Soroljon fel öt /5/ különbözőséget a mikrorendszerek általános alapelvei közül!

Őőőő...
Szóval a mellettem ülő lány mentett meg, aki szemmel láthatóan a Bircher-Benner törvényekkel és az alapregulációs rendszer alapállományával fekszik és kel hetek óta. Ezúton is, ismeretlenül is, köszönöm neki!

A szóbeli és gyakorlati vizsgára való felkészülést komolyabban kell vennem. November 19-én lesznek. Kéretik szurkolni.

A kutyákról annyit (muszáj írnom róluk is, nehogy sértődés legyen a vége), hogy dicséretesen beilleszkedtek. Örömforrásaik kifogyhatatlanok: rengeteg járókelő, macskák a szomszédban, mindennapos sétáink a Duna parti erdőben, és Mari néni (Márkó édesanyja) által rendszeresen prezentált isteni házi moslék, amiről eddig fogalmuk sem volt, hogy létezik, hiszen nálam sosem volt maradék. Egyrészt, mert sosem főztem, másrészt, mert mindent felfaltam magam.
Mulatságos históriák kutyasétáltatás közben keletkeznek. Csokit jobbára pórázon vagyok kénytelen vezetni, mivel azt képzeli, hogy ő a világ ura, így minden arra járó élőlényre vagy morog, vagy nekimegy. Mondjuk a tanyán ő is volt élet és halál ura, így nem csoda, hogy ezt szokta meg. Vannak helyek, ahol a madár se jár, ott el tudom engedni. Igaz, hogy addig kilométereket kell kutyagolnom, hogy elhagyatott vidékre érkezzünk. Nos, van, hogy nincs kedvem távgyalogolni, és akkor marad a póráz. Viszont Csoki olyan mesterien tekereg rajta, és olyan érzékkel jár körbe fákat és bokrokat, hogy kb. 3 percenként belegabalyodik valamibe. Aztán meg szemrehányóan rám pillant, hogy "nem elég, hogy nem engedsz el, még a pórázzal se tudsz manőverezni?" Hm. Megsemmisülök ilyenkor és tovább igyekszem.
A minap ez a gabalyodós műsorszám közönség előtt zajlott. Hétvégente Márkó is jön kutyát sétáltatni. Ez abból áll, hogy Zsömi póráza lóg a kezében, és békésen sétál bármerre, mert Zsömi ugye szelídségénél fogva szabadon van. És Márkó megy elöl, megy árkon-bokron, erdőn-réten át. És mindig a legbozótosabb és legkiállófaágasabb helyeken törtet keresztül. Én megyek utána, hisz ő a férfi, de tegnap egy olyan amazonas-i dzsungelszerű terepet választott, ahol a kutyám három ágra tekerte fel magát egyszerre. Amikor már percek óta próbáltam Hudini trükkjeit felidézve a fejemben kiszabadítani magunkat, akkor hátra fordult Márkó, a zajra, hogy mit szerencsétlenkedek már. Egy ideig nézett, majd a térdét csapkodva hahotázni kezdett, és közben ilyeneket mondott: "Nuti, a póráz zsonglőr! Nuti, a szabadulóművész!" Én meg őrjöngtem csendben, aztán hangosabban, de szegény kutyát szidtam csak. Amikor nagy nehezen kikecmeregtem a csapdából, akkor is elintéztem a dolgot egy orrom alatt elmormolt "seggfej" kijelentéssel. Szelídülök.

Új élet kutyákkal

A hollywoodi filmeken a VÉGE felirat előtt, amikor a szerelmespár női és férfi tagja hosszú várakozás, és mindenféle próbák kiállása után végre egymáséi lesznek, akkor a háttérben mindig lírai hegedűszó melengeti a szívet, halványan feldereng a szivárvány (vagy a felkelő Nap) a tengerparton, lágy szellő simogatja a főszereplők bőrét és az emberpár forró, szenvedélyes csókban összeforrva pecsételi meg elkövetkezendő boldog közös életük első pillanatait. Általában nincs jelen kutya.

De ez nem Hollywood. Ez Érd.
És nem egy film, hanem az életem.

Augusztus 31-én, hétfő este fél nyolckor álltam meg az új (átmeneti) otthonom kapuja előtt, a kutyák már türelmetlenül toporzékoltak a kocsi hátuljában, hiszen hosszú volt az út. Az anyósülésre egy bőrönd fért be, és mindenféle szatyrok, bennük parfümtől kezdve papucson át a szennyes melltartóig minden bedobálva.
Mosolyogva szálltam ki, de szembesültem vele, hogy a kennel készen van ugyan, de ajtaja még nincs, illetve van, csak nem zárható. A kutyáimmal még kb. 40 percet várakoztunk az utcán és a kocsiban felváltva, miután egyáltalán bejöhettünk a kertbe, én akkorra már a hisztéria határán voltam, senkinek nem köszöntem. Azt gondoltam, hogy rózsaszirmokkal lesz majd felhintve a poros udvar a tiszteletemre, ehhez képes be se mehettem. Amikor végre igen, Szofi (roti-német juhász keverék szuka kutya, elég öntudatos) ingerülten figyelte, hogy mit művel itt két vadidegen kutya, akik minden eddigi engedelmességüket elfeledve idegbetegen tekeregtek a láncon. Mindezt sopánkodva figyelte egy Mari néni (Márkó anyja), egy Kristóf (Márkó öccse), egy Szilveszter (Mari néni és Kristóf imádott cirmos kölyökmacskája az ablakból), valamint minden szomszéd és járókelő.
Legszívesebben azonnal kocsiba ültem volna, hogy haza hajtsak, ahol egyedül vagyok és nem bámul senki és ahol a kutyáim sem ilyen eszeveszett idióták.
Betuszkoltuk őket a kennelbe, kaptak enni-inni, és mindenki nyugovóra tért.

Éjjel nagy ricsajra ébredtünk, úgy 3 óra körül, mert mindkét kutya kiásta magát a kennelből és a kertben randalírozott Szofival. Visszatessékeltem őket, de hiába. Pár perc múlva ismét kint voltak. Ezt még háromszor megcsináltam, aztán elegem lett. Visszafeküdtem aludni, mondván, hogy a kerten belül nem csinálnak nagy bajt.
Két óra múlva 5-kor Márkó felrázott, hogy "bébi a környék összes kutyája őrjöngve ugat, szerintem kiszöktek". Úgy is volt. Első érdi lakosként töltött hajnalomon tehát hálóingben (bugyi-melltartó nélkül) Érd Ófalu utcáit róttam, fütyülve és szénhidrát tartalmú ételek nevét ordibálva (Csokííí! Zsömííí!)
Hazajöttek a kertek alatt, de Zsömi nem mert átugrani a kerítésen, ezért annak egy részét ki kellett bontani (emlékeztetőül: hajnali ötkor, sötétben, hidegben, elemlámpa nélkül, mert abban nincs elem). Mit volt mit tenni: láncra őket.

Reggel önkívületben ébredtem a fáradtságtól, de elindult a nap.

Mari néninek több ízben, a korábbi hetekben már a lelkére kötöttem, hogy amikor ki vannak engedve a kutyák a kennelből, akkor semmiképpen ne engedje majd ki Szilvesztert (miaú) a házból, mert ezek vadászkutyák és neki fognak menni.

Nos, intelmeim ellenére, amikor háttal álltam, Mari néni kisurrant a házból, macskával az ölében, és kitette az utcára, hogy menjen csavarogni. De mivel Szilveszter nincs hozzászokva a sok kutyához, és nem is látta őket, nyugodtan visszaugrott a kerítésen. És akkor ami következett, az korhatáros. Őrjöngő ugatással, önkívületben hörögve tépte őt immár három kutya, mert a látványtól Szofi is kedvet kapott, hogy nekiessen eddig közömbös lakótársának. Mari néni, mint egy gladiátor vetette magát az porzó állatgombolyag közepébe és a macskát próbálta kimenteni, aki közben ijedtében össze-vissza karmolta, és valamelyik kutya beleharapott a kisujjába. Én próbáltam megfogni az enyéim grabancát, de annyira gyorsan mozgott mindegyik, hogy a kapkodásban becsípődött a derekam. Görnyedve sikítoztam, és nem tudtam eleget tenni Mari néni óbégatásának: Fogd meg a macskát! Ne a kutyát fogd meg, hanem a macskát! Irtózom a macskáktól. Képtelen lettem volna hozzáérni egy kutyanyálban tocsogó eszetlenül védekező, harcoló macskához. Még ha kölyök is. A helyzet Mari néni lélekjelenlétének köszönhetően ért véget: kidobta a macskát a biztonságos utcára, aki eliramodott, bele a világba. Bárhová, csak el innen, ez lehetett a fejében.
Én megkötöttem a kutyákat, és leültem, mert a derekam kettéreccsent dulakodás közben. Mari néni mellém ült a padra és sírt. De arra a kérdésemre, hogy "Miért tetszett kihozni a házból a macskát, amikor szóltam, hogy elengedtem a kutyákat?" képtelen volt válaszolni.
Aztán elindult utcáról utcára és könnyeit morzsolgatva hiába kereste árkokban, fák tetején, bokrok alján. És közben kiáltozott: "Szííílveszteeer! Szííílveszteeer!"
Gondoltam is magamban, hozzátehetné, hogy BUÉK!
Szerintem a házunk egyszeribe' az ófalusi pletykák fókuszába került, hiszen egyik éjjel egy bugyi nélküli nő fütyül és ordít az utcán desszertről és pékáruról, nappal meg egy síró öregasszony óbégatja, hogy év vége van.

Hozzám Márkón kívül nem nagyon szól itt senki, csak méregetnek. Vajon miért?

A kedd és a szerda éjjel gyanús eseménytelenségben telt. Szerda délután Szilveszter hazatért önkéntes számüzetéséből csapzottan, de makk egészségesen. A kilenc életéből egy odavan. Azóta ki sem lép a házból.

A nyugalom és a macska csodálatos túlélése feletti csendes öröm azonban csak átmeneti volt.
Csütörtök éjjel 0:44 perckor csörög Márkó mobilja az éjjeli szekrényen, Mari néni hív minket álmos hangon, hogy mindhárom kutya a szomszédban van. Ekkor nemcsak hideg volt, és sötét, hanem viharos szél fújt és szakadt az eső. Az udvaron bokáig megáll a víz, én ebbe a sáros sóderos vízbe gázoltam ismét hálóingben, ismét fehérnemű nélkül, strandpapucsban, Márkó pedig a kerítést bontotta pizsama felsőben, egy szál kukiban a Zsöminek, aki megint nem mert átugrani. Mit volt mit tenni: láncra őket.

A péntek éjjel megint nyugodt volt. Már azt hittem, mindenki megszokta az új helyet, mindenki boldog és végre megkezdődhet a hollywoodi jelenet.

Szombat éjjel azonban keserű valóságra riasztott fel Mari néni hívása a földszintről. Valami aggasztó vonyítás hallatszik a szomszédból. Az óra 0:45-öt mutatott, szinte órát lehetne állítani a kutyákhoz, esküszöm.
Nem esett az eső, én már ennek örültem. A hideg éjszaka ismerősként üdvözölt engem hálóingben. Már denevérek magabiztosságával tájékozódom sötétben az udvaron.
Ezúttal más forgatókönyvet eszeltek ki nekünk ezek a jószágok. Zsömi meghökkenve ült a kennelben a kerítéshez lapulva, itthon. Szofi a szomszédban rohangált, Csoki pedig lánccal együtt átugrott a kerítésen és a közeli szőlőkaróra tekerte fel magát, ahol levegőért kapkodva lapított és nyüszített tehetetlenül.
Márkó már rutinosan felvette a pizsama alsóját is, mert tudta, hogy itt megint kommandózni kell. Vak sötétben kitapogatta a létrát a sufniban, a kerítésnek támasztotta és átugrott kiszabadítani Csokit. Aki efölötti örömében fékezhetetlen rohangálásba kezdett a szomszéd kertjében és gyalulta le a szőlőfürtöket. Eközben Márkó hazamászott a kerítésen át, Kristóf már bontotta is a kerítést (mert persze a ricsajra ő is felébredt, és egyébként is, Szofit is át kellett valahogy csalogatni), ahol hazajött a két kutya.
Ezúttal Szofi is láncra került, nemcsak az én két kutyám.
Hajnali kettőkor feküdtünk vissza aludni, egy szebb élet reményében, és abban bízva, hogy a szerelem mindent legyőz.