Hát, ezért!

2002. óta ismerem, használom a talpreflexológiát. Először csak a család és a barátok örömére, úgymond wellness kényeztetésként. Aztán bő egy éve elkezdtem idegeneket is kezelni, hirdetni magam. De mivel ez a módszer nem azonnali hatást eredményez, mint egy fájdalomcsillapító vagy egy nyugtató tabletta, hanem a javuláshoz rendszeres kezelések szükségesek, amihez némi életmód váltás kell, hogy társuljon, nem volt olyan vendégem eddig, aki hittel és kitartással visszajárt volna addig, hogy hasson a módszer. Mert ki szeret tenni a dolgokért? És ki szeret várni? Ugyan már.

És bár kaptam valóban sok pozitív visszajelzést csökkenő fájdalomról, javuló emésztésről, kiegyensúlyozottabb kedélyállapotról, mégis, nagyon vártam egy áttörést, valami eredményt, valami gyógyítói sikert, ami úgy igazán megerősít.

2009. októbere óta jár hozzám hűségesen, hetente kétszer, időt és költséget nem kímélve egy 2 éves kislány édesanyja, aki nagyon szeretett volna második gyermeket, de már egy éve hiába próbálkoztak a férjével, annak ellenére, hogy semmilyen szervi bajuk nincs. Bár a férje jobban bízott a hormon injekciókban, a nő, mivel az ő testéről van szó, és én is erre biztattam, úgy döntött, hogy ad fél évet a természetes módszereknek.
Sok odafigyelésem és energiám: rengeteg beszélgetés nőiességről, gyereknevelésről, szexről, párkapcsolatról, munkáról. Gyógynövények, talpreflexológia, és ÉFT. Teltek a hetek, hónapok.

És ahányszor azzal érkezett, hogy ismét megjött neki, úgy töpörödött a hitem. És nagyon sokszor elmondtam magamnak: nincs mit szégyellned, nincs mit bánkódnod, amíg te mindent beleadsz, nincs mit a szemedre vetni, hiszen ehhez ő is kell, benne kell még változnia a dolgoknak. Mégis bizonytalankodtam. Cikinek éreztem, hogy fizet nekem és még mindig semmi eredmény...

Aztán lassan, sokat foglalkozva magamban a témával, sikerült eljutnom odáig, hogy ne legyenek elvárásaim, ne legyek görcsös. Sikerült eljutnom odáig, hogy letisztult szeretettel forduljak a vendég felé, minden idegszálammal rá figyeljek a kezelések és a beszélgetések alatt. Hogy ne az érdekeljen, hogy mennyire látványos majd az eredmény, hanem értékeljem a sorstól, hogy ennek a nőnek rám van szüksége, ezért talált meg. Ha nem az én módszerem a végső megoldás, ám legyen, nem ez a lényeg. Egyszóval, abbahagytam az egózást.

Múlt héten, amint belépett az üzletbe, azonnal kérte, hogy szellőztessünk, mert zavarja a szagok kavalkádja (tea, körömlakk, mindenféle krémek, zselék egyvelege lehetett, amit mi, akik bent voltunk, már megszoktunk és nem is vettük fel). Ilyet sose kért azelőtt, pedig itt mindig ilyen szag van. Aztán, amint a kis kezelő helyiségbe léptünk, sejtelmesen rám mosolygott, és azt kérdezte:
- Tudod-e miért zavarnak most a szagok?
Én felhúztam a szemöldököm, mert hallani akartam, pedig már kapizsgáltam én is.
- Babát várok, Timi!

Olyan boldogság fogott el, mintha legalábbis én lennék az apja ennek a babának. Gratuláltam és adtam két puszit, de ezek az elcsépelt gesztusok semmit sem adnak vissza abból a sugárzó örömből, ami szétáradt bennem.

Apám gyakran vágja a fejemhez a következőket: "Hogyan vagy képes idegen emberek büdös lábát fogdosni? Hogyan juthattál idáig, amikor 1 éve még jó fizetésed volt, és vezető pozícióban dolgoztál! Miért csináltad ezt magaddal?"

Hát, ezért.

Poloska

Bizalom. Elcsépelt sajnos, mind barátságban, mind párkapcsolatban. És képesek voltunk elcsépelni egy fogalmat (bizalom nélkül nincs barátság, nincs házasság, nincs üzleti együttműködés), aminek az igazi, mély jelentését talán nem is értjük, vagy csak nagyon ritkán tudjuk megtapasztalni.

A helyszín lényegtelen, két fiatal nő traccsolására füleltem öntudatlanul.
- Jaj, képzeld, nem is mondtam, milyen romantikus dolog történt anyukámmal!
- Na, mesélj!
- Hát szóval, van egy nála fiatalabb pasija, akire nagyon féltékeny, és úgy döntött, hogy bepoloskázza a kocsiját a srácnak. Lehet kapni már boltokban, több kilométer hatótávolságú poloskákat, tisztára profi, nem?
- Aha... - és ebben az ahában azért őszinte volt a döbbenet.
- Szóval, beletette a kocsiba a szerkentyűt, és folyamatosan lehallgatta a pasija telefonbeszélgetéseit, amiket a kocsiban bonyolított.
- És ez olyan romantikus?
- Nem, nem. Az romantikus, hogy anyukám hallhatta saját fülével, ahogy a srác azt mondta az egyik haverjának, hogy annyira, de annyira szereti anyut, csak kár, hogy anyu sosem hiszi el neki, és mindig baszogatja, meg féltékenykedik.

Eddig én a valóság szappanoperáiban csak meglesett mobilhívás listákról és sms-ekről hallottam, meg elolvasott emailekről, és már ez is mindig elszomorított. Lehet gyanakodni, de inkább megbeszélni kellene minden kételyt és félelmet, nem pedig a másik háta mögött kutakodni.
És hol a határ? Mitől nyugszik meg a kételkedő? Mert nem hiszem, hogy ettől a "romantikus" poloska trükktől ez a nő hirtelen bízni kezd majd a fiúban. Ha bízni akart vagy tudott volna benne, akkor enélkül is megtette volna.

Hans zacskója

A szalonban, ahol dolgozom, felmondott a masszőr lány, aki a testmasszázsokat csinálta eddig. Én eddig talpakat kezeltem csak. De tehetségem és ügyességem okán az üzletvezetővel egyeztetve átvettem a testmasszázsokat is.
Tapasztalatból tudom, hogy amikor az ember jó döntést hoz, mindig azonnal visszaigazolja az élet. Most is így volt. Amint megegyeztem a feltételekben az üzletvezetővel, nem telt bele fél óra, csörgött a telefon: női hang időpontot kért másnapra egy órás teljes testmasszázsra.
Büszkén írtam be, jaj de jó, máris újabb izgalmas korszaka kezdődik a szakmai fejlődésemnek. Jó kezem van a masszírozáshoz, így elődöm a sorrendet és a fogásokat sebtiben lediktálta, és én már felkészültnek éreztem magam. Örültem, hogy egy ilyen kedves hölgy jön először, biztos nem bánja, vagy tán észre se veszi, ha itt-ott nem teljesen magabiztos a kezem és bemelegítésnek jobb női izomzatot masszírozni, az nem olyan megterhelő. Majd belejövök.

Izgatottan vártam szombaton a szalonban első vendégemet, nem is volt ott más csak én, bekapcsoltam a lágy zenét is. Pontban a megbeszélt időpontban nyílik az ajtó, belép rajta a kedves hölgy, mosolyogva. De nem egyedül jött ám! Mögötte egy majdnem két méter magas, nem kövér, mégis tagbaszakadt ötven év körüli férfi, arcára erőltetett udvarias kínvigyorral. Láttam azonnal, hogy külföldi (ezért nem ő telefonált), és tudtam azonnal, hogy nem lesz itt semmiféle női izomzat masszírozás. A magyar felesége elhozta meglepiből Hans nevű osztrák férjét hozzám egy teljes testmasszázsra. Hát, leperget előttem az életem, ahogy lopva végigpásztáztam ezt az óriást.
- Lehet, hogyha felfekszik az ágyra, az egyik lába átlóg majd a másik szobába? - tűnődtem.
Angolul köszöntöttük egymást, my name is Tímea, mondtam, és éreztem, ahogy egy izzadság csepp lassan végiggördül a hátamon. (Követte aznap még jó pár.)
A kedves hölgy elköszönt, így most már nem volt visszaút. Megmutattam Hansnak, hogy hol fogom masszírozni, hogy hová teheti a holmiját, amit levesz magáról. És csak reméltem, hogy marad azért rajta legalább EGY ruhadarab.
Hát, nem maradt.
Kemény akcentusával kiszólt a fülkéből, hogy "I am rrready" (azaz, készen állok). Itt még elszaladhattam volna jó messzire, de mit volt mit tenni, vállaltam, hát végigcsinálom.
Beléptem az elfüggönyözött helyiségbe, ahol egy ötvenéves, cigiszagú osztrák mászott fel éppen a kezelőágyra anyaszült meztelenül. Az első sokk után letakartam törölközővel a kiütéses fenekét, és nekiláttam masszírozni. Egész idő alatt nem tudtam fejemből kiűzni lilás színű, szottyadt, ősz szőrszálakkal teli herezacskójának képét, ahogy az ágyra igyekezett felkecmeregni. (És tudtam, hogy amikor Márkónak mesélem majd életem első testmasszázsát, akkor Hans nő lesz.)

Egy ilyen szituáció kicsit kínos tud lenni az elején, ezért igyekezett beszélgetni velem, és mesélt erről-arról, például arról, hogy üzletemberként sokat utazott és hányféle hivatásos masszőrnél járt már életében, relaxáló masszázs, svédmasszázs, shiatzu masszázs Kínában, és ahogy ezeket mondta, egyre bénábbnak éreztem a mozdulataimat. Reméltem, hogy ebből semmit sem érzékel, és minden erőmmel igyekeztem profin dolgozni kemény, csomós, beállt izomzatán.
Sajgott a derekam, a kezeim, és szó szerint csöpögött az izzadság még a combjaimról is, ahogy a fehér szoknyácskámban álltam a masszírozó ágy mellett, miközben vissza kellett tartanom ziháló szuszogásomat.
Életem egyik leghosszabb egy órája volt ez.

Segítsetek: most akkor jó hír, vagy rossz hír, hogy Hans bérletet vásárolt hozzám?

Második utazás

Ezúttal egy teljesen másik korábbi életemben jártam.

Az első 20 perc szúró kaparással telt a torkomban, amit száraz köhögő rohamok tarkítottak.

Amikor lenéztem a lábamra, egy nagyon kecses piros cipőt láttam, karcsú bokákat körülölelő pánttal. Szépen lassan megszemlélve magam, ujjongva vettem tudomásul, hogy csinos, 25-26 éves lány voltam. Karcsú derék, amin tökéletesen állt a vastag öv. A ruhámból tudtam, hogy az ötvenes évek Amerikájában voltam, csípőtől bővülő, mellnél szögletes szabású, csónaknyakú tűzpiros ruha volt, hozzá való piros táskával. Jaj, de szép voltam!
Hajnal volt, sehol egy lélek az utcán, így az úttesten tipegtem a munkahelyemre: egy pékségben dolgoztam.

Annyira zavaró volt a krákogásom, hogy ki kellett deríteni, miért van. Egyértelműen tudtam a választ: mert folyton kedvesnek, udvariasnak és negédesnek kellett lennem a vevőkkel, akkor is, ha kedvetlenek, gorombák, vagy modortalanok. Sok mindent vissza kellett hát nyelnem, ami egyre jobban feszített. Fel tudtam idézni egy vevőt, egy idős hölgyet (apámra ismertem benne), akinek előző napi zsömlét tettem a zacskóba, mert azt az utasítást kaptuk, hogy egy napos pékárut még el lehet adni frissként. A hölgy (apám) őrjöngött, csapkodta a pultot, feldúltan kiabált szélhámos, hazug népségről, tolvaj bandáról, aki a pénzéért át akarja baszni (sic), és hogy minek írjuk ki, hogy minden nap friss pékáru, ha nem igaz. Alázatosan kicseréltem a zsömléket.
(Meg kellett értenem, hogy gyermekkorában apám csak ilyen kommunikációt látott maga körül, az apa figura, aki mellett felnőtt, adta át a mintát. Az, hogy kiborítja, ha átverik, szintén annyira rá jellemző, hogy nem tud másmilyen lenni. Így kell elfogadni.)
Ennek az egész incidensnek a felidézésétől (és a megérteni való információ beépítésétől) viszont elmúlt a krákogás és a köhögés.

A következő fontos epizód az volt, hogy a pékségnek volt egy nagy hátulsó, vevők elől elzárt része, ahol élesztő és vaníliás cukor illata mellett derűsen dolgoztak a pékek. Itt hátul nagyon szerettem lenni. Mégpedig azért, mert itt nem kellett vevőkkel találkozni, itt a legnagyobb hiba amit elkövethetett az ember, az volt, hogy egy zsömle kicsit nyamvadtabb alakú. Elől, a "reflektorfényben", úgy éreztem, folyton ki voltam téve a hibázásnak (rosszul adok vissza, nem azt az árut adom a vevőnek, amit kért, reklamálnak és rosszul kezelem, és még sorolhatnám), ami rettentően nyomasztott, mert szorongtam, hogy valamit elhibázok. Pedig tudtam, hogy ügyes vagyok, hogy jól forog az agyam, és láttam, hogy a többiek nálam sokkal lassabbak, ügyetlenebbek és butábbak, mégis, ők nagyszerűségük teljes tudatában tették a dolgukat, és sokkal többet hibáztak, de nem zavarta őket. Nekem meg, a jó képességeimmel, maradt a rettegés, hogy valamit elrontok.
(Hm. Ebből is volt megérteni való üzenet. Az érzés teljesen ismerős jelen életemben is!!!)

Volt egy tenyeres-talpas péklegény, akit nagyon kedveltem (kisöcsém lelkével), mert ő mindig meg tudott nyugtatni. Az életet derűs egyszerűséggel szemlélte és élte.

(Itt jött el az utazásban az, hogy az életem egy következő időszakát, helyszínét, eseményét kellett felidéznem, olyat, ami fontos, ami mérföldkő. Nagyon sokáig tartott, mire felbukkant a következő kép. Óráknak tűnt, amíg pásztáztam a tudatommal ezt az előző életet. A pékség utáni időszakból semmi nem bukkant fel. Így visszafelé menve jött elő egy újabb fontos dolog.)

Kb. 12-13 évvel visszaugrottam, kiskamasz voltam tehát. Egy nagyon jó barátnőmmel készültünk egy iskolai előadásra (olyanra, amilyet az amerikai filmekben látni, hogy karácsony, vagy hálaadás alkalmából felkészülnek a diákok, és a szülők, tanárok és a többi diák előtt a színpadon produkálják magukat). Egy zenés-táncos számot tanultunk be. (A barátnő egyébként mostani életemben is barátnő volt, gimnázium óta. De az utóbbi 5 évben eléggé elsatnyult a kapcsolat, mára pedig meg is szakadt szinte.) Rengeteget gyakoroltunk, és az előadásunk nagy sikert aratott. Ő viszont egy nehezebb résznél elhibázta a lépést, ami kicsit sután jött ki, de összességében én elégedett voltam. Mosolyogva meghajoltunk a közönség előtt, majd lementünk a színpadról. Ott pedig irgalmatlanul nekem esett. Szemrehányások és szitkok özönét zúdította rám, amiért elrontottam a lépést. Először nem is értettem, hiszen én tudtam, hogy ő hibázott, nem én. De hiába mondtam, hogy "Dehát te keveredtél bele, nem én!", meg sem hallotta. Sipákolva, sziszegve, zihálva szidalmazott, elhordott mindennek, hogy hiába gyakoroltunk ennyit és hogy lehetek ennyire béna, ügyetlen, tehetségtelen, hogy ennyi ember előtt leégetem őt is és magamat is. Rettenetes érzés volt, hogy igazságtalanul vádol, de annyira hosszú ideig és annyira biztosan állította, hogy márpedig én léptem el a táncot, hogy kezdtem hinni neki. Sikerült elbizonytalanítania. Már magam sem tudtam, hogy mi az igazság. Próbáltam agyamba idézni az ominózus részt a táncból, és egyszerre láttam magam, ahogy tökéletesen végigcsinálom, és elrontom. Képtelen voltam különválasztani, melyik a valóság, melyik a képzelet. Végül, hogy ne romoljon meg végképp a barátságunk, halkan és megalázottan annyit mondtam: "Ne haragudj, hogy elrontottam."
(Ez egy fontos megértési pont volt, több szempontból is. Egyrészt, nagyon fájt felismerni, hogy milyen könnyen elbizonytalanodom: ha valami rémséget sokszor elmondanak rólam, meginog az énképem. Jobban kell hinnem és tudatosítanom magamban, hogy ki vagyok és milyen vagyok. A másik fontos dolog, hogy a barátnőmnek miért olyan elengedhetetlen, hogy mindent tökéletesen csináljon, ahogy szerinte tökéletes, és miért őrjöngött amiatt, hogy kvázi leégtünk a közönség előtt, valamint az elkövetett hibáiért miért másokat tesz felelőssé. Anyai mintát visz tovább.)

Ezután megint egy másik fontos epizód után szkennelt az agyam. Kerestem a pékség utáni jövőből képeket, tudni akartam, hogy alakul tovább az életem. Vártam, hogy megtaláljon a következő kép, tudtam, hogy a múltból nincs más fontos feldolgozni való, nem történt túl sok minden velem addig. És egyszer csak úgy éreztem, mintha egy ágyúgolyó gyomron talált volna, mintha egy hurrikán letépte volna a fejem, vagy mintha a testembe ipari áramot vezettek volna, egy szempillantás alatt felismertem, amit addig nem. Önkívületben az információ hatásától felkiáltottam:
- Úristen, ez életem utolsó napja, ma meg fogok halni!
Tenyereimbe temettem az arcomat, mintha nem akarnám tudomásul venni. És már megállíthatatlanul, fájdalmasan meg is indultak a könnyeim. Mélyről jövő, fékezhetetlen, artikulátlan zokogás lett úrrá rajtam. Annyit tudtam csak mondani, hogy "Jaj, de rossz!", annyira fájt, hogy egy még el sem kezdődött életnek vége, hogy szinte semmi sem történt, még semmit sem tettem és már el is vevődik ez az esély. Kétségbeejtő volt, nagyon fájt ez a tudat. És az külön fájt, hogy nem a szép piros ruhám volt rajtam, hanem az a gyűlölt pékségi egyenruha. Úgy éreztem egy ideig, hogy sosem tudom abbahagyni a zokogást.
Aztán mégis megnyugodtam. És nagyon tárgyilagosan tudtam felidézni, hogy a főnök, egy nagydarab, mogorva, pökhendi úr (apai nagyapám lelkével, akit amúgy sosem ismertem, mert öngyilkos lett, amikor apám 3 éves volt), akitől amúgy viszolyogtam és rettegtem, átszalajtott az utca túloldalára cigarettáért. Nagyon siettem, nehogy a lassúságommal magamra haragítsam. Hát annyira siettem, hogy szét sem néztem. A pékség egy meredek utcán volt, és a teherautó az emelkedő tetejéről gurult lefelé. Üresben volt, ezért nem hallottam a motor hangját. Még észrevenni sem volt időm. Bal oldalról találta el a testemet, iszonyatosan nagy ütést éreztem. De furcsa mód semmi nem reccsent, semmi nem vérzett. Egyszerűen csak egy hatalmas ütés agyonvágott. Az autó alá kerültem, de nem ment át rajtam.
A sofőr (anyám lelke volt benne) azonnal megállt és kiszállt, de közelebb nem jött. A járókelők körbeálltak és sajnálkoztak, hogy "De kár érte, pedig milyen csinos volt." Beleláttam a teherautó vezetőjének fejébe. Semmi részvét irántam nem volt ott, csak aggodalom és harag. Mintha defektet kapott volna, csak ezt nem lehet megjavítani. Azon aggódott, hogy mi lesz most a kölcsönrészletekkel, hogy tartja el, eteti a gyerekeket, ha őt kirúgják ezért a gázolásért.
(Talán ezért vett nekünk meg mindig mindent anyám és etetett és etet azóta is minket, gyerekeket folyamatosan.)
Megérkezett a mentőautó. Én ekkor még a testemben voltam, egy furcsa tudatállapotban. Nem tudtam, hogy halott vagyok, de az nem volt furcsa, hogy fekszem a földön, körülállnak, majd a mentősök hordágyra tesznek. Ez természetesnek hatott, nem akadtam fenn rajta. Viszont a fejemben zajló monológban nyoma sem volt az életében oly bizonytalan, megfelelni akaró lánynak. Azon morogtam magamban, hogy mekkora barmok ezek a mentősök, hogy a fejemet is letakarják. Nem gondolják, hogy így nem kapok levegőt? Aztán meg fejjel előre betolnak az autóba, ami elindul lefelé a lejtőn. Hát így totál a fejembe megy a vér, hülyék ezek? A sofőrt meg szidtam, hogy minden gödörbe belemegy és így össze-vissza ráz, micsoda pancser!

Nyomasztó pillanat volt, amikor rájöttem, hogy halott vagyok. Már bent voltam a hullaházi tepsiben, betolva a faliszekrénybe, ahol tároltak. Légszomj és pánik jött rám, alig kaptam levegőt (talán innen a szorongásom a szűk, tömött, levegőtlen helyektől), mintha ült volna valaki a mellkasomon. Aztán, amikor felismertem, hogy én, a lélek kibújhatok onnan, akkor megkönnyebbültem. Ki is bújtam hamar. Könnyedén felszállni viszont, és a fehér fénnyel feltöltődni nem sikerült rögtön. Még aggódtam a holmimért. Aggasztott, hogy mi lesz a szép piros ruhámmal, és kik fogják összetaperolni a kis lakáskámban a dolgaimat. Szinte elviselhetetlen volt a tudat, hogy a tárgyi dolgaimon keresztül belelátnak majd az életembe. De ahogy mindezt kimondtam, már nem is zavart többé.

Ebből a kis rövid életből a legjobb az volt számomra, hogy szép testben éltem. Csinos és dekoratív voltam. Ugyan minek, mert semmit nem kezdtem magammal, mégis, jó érzés volt. És ahhoz képest, hogy milyen kevés epizódot tudtam felidézni, elég alapvető és fontos dolgok kerültek a helyükre.

Mielőtt visszajöttem, volt még alkalmam ismét a titkok házában járni, ami most úgy nézett ki, mint Shrek viskója. Fából volt, és amikor beléptem, terített asztal várt, rajta egy porcelán tálban gőzölgő leves. Ebből ettem, muszáj volt. A világ összes íze benne volt. Megkóstoltam, és tudtam, hogy abban a pillanatban azt érzem a nyelvemen, amit a világ összes embere érez, aki abban a pillanatban eszik. Felemelő érzés volt. A leves azt üzente nekem, hogy ugyanaz az étel mindenkinek más ízű lehet, és ugyanazt a dolgot mindenki láthatja másként, ezt el kell fogadni.

A lelki segítőm pádovai Szent Antal képében jelent meg. (Ezen most mosolyognom kell, pláne annak fényében, amiket mondott, de akkor nem volt gondom vele.) Ő azt az egy dolgot emelte ki, amire vigyázzak és figyeljek, hogy a szexet vagy a nem-szexet ne használjam manipulálásra. A szeretkezés két ember egymásra hangolt, intim együttléte legyen mindig, soha ne mechanikus kielégülés-keresés. És hogy vállaljam fel mindig, hogy éppen mire vagy mire nem vágyom.

A szellemi vezetőm pedig egy terméstől roskadozó narancsfa volt. Mondani nem mondott semmit, de hosszasan néztem, és tudtam, hogy megtestesít mindent, amire vágyom: az egészséget, a bőséget, a termékenységet, a szépséget, a nyugalmat. És ezzel azt üzente, hogy ezek a dolgok egyszerűek. Csak legyek aki és ami vagyok, ne bonyolítsam túl.

Kinyújtóztam, és visszajöttem.

A múltkori utazás után két napig hasmenésem volt, ezt most nem tapasztaltam. Viszont éjjel arra ébredtem, hogy kegyetlenül ég a gyomrom, és mar a sav mindent. Több, mint egy órát ébren voltam, mire hatott a savlekötő bázikus mix. Éppen elaludtam, amikor a fejem elviselhetetlenül fájni kezdett, mintha egy fejszével akarná valaki kettévágni. A vérnyomásom rendben volt, megmértem, mégis egy ideig ez is ébren tartott. Szóval húzós éjszaka volt. De megérte.

***

Megjegyzés: "sic" = "így" latinul. Olyankor írják zárójelbe egy írott műben, amikor a szerző elhatárolja magát a használt túl erős vagy oda nem illő kifejezésmódtól, és így jelzi, hogy valakit szó szerint idézett, és a stílus nem a sajátja.

Téves riasztás

Helyszín: Nuti és Márkó hálószobája
Időpont: vasárnap reggel 6:51 perc
Szereplők:
Nuti (álmos nő)
Márkó (álmos férfi)
Mari néni (Márkó anyukája a ház alsó szintjéről)

Hosszú, zűrös hét után közös megegyezéssel lazításra szántuk a vasárnapot. Előre örültünk, hogy sehová nem sietünk majd, semmit nem kell sürgősen megcsinálnunk. Telefonok nem voltak ébresztőre állítva, boldog békességben szuszogtunk és édeseket álmodtunk vasárnap reggel, amikor megszólalt Márkó telefonja. Kedvesem koordinálatlan mozdulatokkal találta meg az éjjeli szekrényen, és rekedt hangon belemotyogta, hogy "Haló!" Mari néni izgatott, már-már hisztérikus hangon szólt bele.
- Hol van az Adrien autója? (Adrien Márkó volt felesége.)
- Mi van? Mi van az Adrien autójával? - kérdezte Márkó értetlenül, még félig álomországban maradt gondolatokkal.
Jó hatos módjára a másodperc ezredrésze alatt végigfutott az agyán a következő: "Hm. Igen, volt az Adriennek autója, de mivel nem tudta fizetni a törlesztő részleteket, vissza kellett adnia a banknak. És most valóban nincs autója. De hogy jön ez ide vasárnap hajnalban? És honnan tud erről az anyám? És miért foglalkoztatja annyira az Adrien autója, hogy egy percet se várhatott tovább ezzel a kérdéssel???"
A meglepetés szólt hát Márkóból:
- Honnan tudsz te az Adrien autójáról?
- Jaj, dehogy Adrien. Azt akarom kérdezni, hogy a Nuti autója hol van? (Hm. Másfél éve vagyok Márkóval, de Mari néni még mindig Adriennek hív.)
Pánikban folytatta:
- Kinéztem az utcára és nem látom ott parkolni, ahol tegnap délután állt! Eltűnt az autó!!!
Márkó halál sápadtan, rémült tekintettel, megfeszült izmokkal nézett rám, és a következőket mondta:
- Bazmeg, nincs meg az autód.
A bénító rémülettől összeugrott a gyomrom, vadul verni kezdett a szívem és azonnal éles fejfájás állt a koponyámba. Ennyit a békés vasárnap reggelről. Fél papucsban, egymást lökdösve sprinteltünk ki a nappaliba. Márkó feltépte a redőnyt, és üveges, dülledt szemmel kibámultunk az ablakon. Hogy megláthassuk a békésen parkoló, sértetlen autómat.
- Anyu, most ez komoly, hogy emiatt a hülyeség miatt felvertél minket vasárnap hajnalban? Ott áll az autó az utcán, az enyém mögött, még tegnap este átálltunk vele a másik oldalra.
- Ja, jobbra nem néztem.

Tavaly ilyenkor

Teljesen véletlenül rábukkantam egy lementett Word doksira, amiben majdnem pontosan két évvel ezelőtti gondolataim és érzéseim vannak leírva. Idemásolom, mert megmelengették a szívemet saját soraim. Vigyázok a lelkivilágomra a múltból.

"2008. március 2. vasárnap
Langyos tavaszi szelek csiklandozzák a szívemet. Beleborzongok az elégedettségbe és a vágyakozásba, amikor a lepedőmön mellém fekszik a kora reggeli napfény, vagy amikor a bíbor ég alatt lobogó füllel fut felém a két kutyám.
Béke van bennem, amikor a viharvert, szebb napokat látott kutyaházon ülök és nézem a sötétben a csillagokat egy átélt nap után. Minden egyforma napban mégis vár mindig valami új. Egy új tréfa, egy új érzés, egy új helyzet, ami hasonlít talán valahol valamihez, de ebben a szereposztásban örökre csak az enyém. Szeretném befogadni az egész világot, utána meg átérezni a teljes ürességet.
Meg tudja szorongatni a szívemet egy busz után futó öreg néni mozgása, vagy a szavamat leső gazdag kamaszgyerek tekintete.
Eddig nemigen tapasztalt állapotban vagyok. Tavasszal a közhely szerint a hormonok tombolnak. Nekem a testem most valami bölcs várakozásban és nyugalomban leledzik. Ami izzik, az az elmém és a lelkem. Néha szinte egy ajtónak érzem magam, amit még a nyitvánál is jobban kinyitottam. Hogy lépjen be rajta végre az életem.
Úgy érzem, hogy beérett a magányom. Megismertem és megszerettem magamat. Szeretem, ahogy énekelek, akár hallják, akár nem. Szeretem, ahogy reggel nehézkesen cammogok ki a fürdőszobáig és ahogy kócos hajjal vizet engedek a kannába a kutyáknak. Szeretem, ahogy kitölti a mellem a melltartót és ring a csípőm, amikor járok. Szeretem, amikor hozzáérek valakihez és felsóhajt, mert jól esik kicsi kezem érintése. Szeretem, amikor rendet próbálok tenni és a párnám alól előkerül egy kiskanál, egy hajgumi, egy csomag tökmag és egy pár fülbevaló. Szeretem, amikor megnevettetem az embereket. Szeretem, amikor véleményt mondok és értékesek a szavaim. Szeretem, hogy vág az eszem. Szeretem, ahogy vezetés közben magamban beszélek.
Rájöttem, hogy nem magányos voltam, hanem szerencsés. Az egyedüllét és a saját gondolataim, hibáim és erényeim társasága felkészítettek arra, hogy észrevegyem, hogy mi az igazán fontos. Megtanultam észrevenni a lényeget magamban. És ezáltal másokban is.
Minden hiba vagy tökéletlenség egy újabb lehetőség arra, hogy valaki szerethető legyen."

Valódi SZÍESZÁJ

Tíz évvel ezelőtt feltörték az autómat. Ma is tisztán emlékszem, ahogy egy fagyos kéz megmarkolta a szívemet, és mintha gyomron vágtak volna, amikor megláttam, hogy a vezető ülés felőli oldalon be van nyomva a zár. Ahol az autórádió volt, ott pedig csak drótok és huzalok meredeztek céltalanul szanaszét. Tehetetlen düh és ijedtség volt egyszerre bennem. És szégyen: de hülye vagyok, miért éppen oda parkoltam, miért éppen akkor voltam miért éppen ott. Ahogy egy kisgyerek azonnal önmagát vádolja, ha valami rossz történik. Hosszú ideig tartott, mire megtanultam nem rettegni, ha otthagyom valahol parkolni az autót.

Hát, most kezdhetem elölről.

Múlt szombaton a hóvihar ellenére útra keltünk, hogy a kis alföldi faluban, ahol a tanyám van, részt vegyünk egy szülinapi bulin. Márkóval először hozzám mentünk, hogy befűtsük a házat. Így, mire hazaérünk a buliból, gondoltuk, jó meleg lesz és jóízűt alszunk.

Megálltam a bejárati ajtó előtt, keresgéltem a kulcsomat, és a sötétben is megláttam, hogy bent a házban a kamra ódon, százéves nehéz faajtaja sarkig tárva van. És már jött is a fagyos kéz markolása a szívemen és a gyomron vágás. Én csukva hagytam azt az ajtót. Valaki járt itt.
És már láttam, hogy a zár is meg lett babrálva. Ahogy nyitottam az ajtót, csikorgott a járólapon a lehullott fa- és fémszilánk. Beléptem, és jeges szél járt odabent, vacogtató hideg volt.
- Bébi, betörtek! - ennyit tudtam kinyögni, majd torkomban dobogó szívvel végiglépdeltem a házon, hogy lássam, mi történt, mit tűnt el, milyen kár esett.
A kamrából eltűnt a két fűkasza. 100.000.- Ft
A nappaliban csak az íróasztalom volt feldúlva, egy-egy irat összevérezve.
A konyhában feldúlva az edények, a hűtőből eltűntek a maradék ételek és italok.
A gardróbban minden szekrényajtó nyitva, és a korábban a szekrényben lévő mikró kikészítve a földre (gondoltam, hogy majd vissza akart jönni érte).
De a legszörnyűbb látvány a hálószobában fogadott. Betörve a dupla ablak, egy behajított sáros fél pár bakancs a földön, és az ágyon és mindenhol a szőnyegen üvegcserepek, szilánkok. A bevetett ágy megtörve, fejlenyomat a párnán, az ágy mellett üres borosüveg és csikkek.

Lebénultam, és becsapva éreztem magam. Az a tanya, ahol évekig éltem, ami hű társam volt, a béke szigete, most befogadott valami tolvaj csavargót. Fizikai fájdalmat éreztem, tehetetlenséget, szomorúságot, haragot. És félelmet, hogy újra megtörténhet és én nem tudom megvédeni a házamat, és félelmet, hogy oda a varázslat, hogy oda az érzés, hogy azon a tanyán isten tenyerén élhet az ember, és semmi baja nem eshet.

Mindenki azt javasolta és mi is úgy éreztük, hogy felesleges a rendőrségre menni, csak órákig tartó adminisztratív tortúra és közöny lenne osztályrészünk, eredményre pedig úgysincs remény.
Szörnyű éjszakánk volt. Vacogtunk, mert átfújt a szél a házon, és bár minden villany égett, mély belső rettegés volt bennem attól, hogy bejön valaki. Ébren vártam a reggelt, esengtem az időnek, hogy siessen, hogy legyen újra világos és elmúljon ez a lidércnyomás.
Másnap, hogy jobban érezzük magunkat, eltüntettük a dúlás nyomait, nejlonnal beragasztottuk az ablakot és minden szoba 4 sarkában elégettünk mécseseket, hogy megtisztítsák a házat a rossz energiáktól. Egészen megnyugodva jöttünk el, és ahogy fizikailag távolodtunk a háztól, úgy nyugodtunk meg egyre jobban. Reméltem, hogy minden rendben lesz.

Tegnap ismét lementem, dolgozni. A reggel már a háznál talált. Az olvadó hó és a homok sármocsárrá változtatta a környéket, valódi off-road élmény volt eljutni a házig.
Benyitottam és újra a jeges hideget éreztem: tudtam, hogy el lett mozdítva megint a nejlon az ablakról. Megint itt járt. Újabb dolgok tűntek el. Fűrészgép (5.000.- Ft) és két szivattyú (40.000.- Ft).
Ez az érzés már szinte elviselhetetlen volt. Tudtam, hogy valami megnyugvást kell találnom, mert megtébolyodom.
Elmentem a rendőrségre a szomszéd faluban. Megkérdezték, mi történt. Én pedig elmondtam, hogy múlt szombaton észleltem a betörést, és most látom, hogy megismétlődött, ezért jöttem feljelentést tenni. Hát, azt nem tettem zsebre, amit a három rendőrtől kaptam: miért nem jött azonnal? És ön hozzányúlt valamihez, asszonyom? - Erre már éreztem, hogy fülig vörösödök a szégyentől, annyira bénának és dilettánsnak éreztem magam, és már magam sem tudtam, miért hallgattam bárkire is egy hete, és miért nem mentem a rendőrségre azonnal, ahogy belül éreztem, hogy kellett volna?
- Igen, kitakarítottam.
- Atyaúristem, hölgyem! - kiáltott fel az egyikük, és a fejét csóválva kezdett fel-alá járkálni a szobában. Aztán látták, milyen szerencsétlen idiótaként ülök ott, és abbahagyták a közvetlen szidalmakat, de az orruk alatt dünnyögtek még egy ideig, méltatlankodtak a logikátlan viselkedésemen. Jaj, de igazuk volt!
Felvették a jegyzőkönyvet, és amikor elmeséltem, hogy étel és ital tűnt el, valamit értékesíthető gépek, azonnal sejtették, hogy ki tehette. Már jó ideje garázdálkodik a környéken, egy hajléktalan alkoholista (amúgy megkértem, hogy írják le a kinézetét, és tudom is, hogy kiről van szó, gyakran láttam azelőtt arra támolyogni részegen), csak eddig nem volt elég bizonyíték, hogy lecsukják.
A sár ellenére hárman még akkor, azonnal kijöttek helyszínelni. Szagmintát vettek az ágyról, ujjlenyomatokat vettek a borosüvegekről (speciális port vittek fel ecsettel az üvegre, majd ragasztó papírra áttették a lenyomatot, akárcsak a filmeken a valamire való CSI csapat tagjai), előkerestem a véres iratokat a DNS miatt, elvitték a bakancsot, és megszámozott lapocskákat helyezve a bizonyítékok mellé, mindent lefotóztak. Órákig dolgoztak. Közben kérdezgettek, és beszélgettek, próbálták összerakni a képet.
Együttérzőek és udvariasak voltak. Láttam, hogy komolyan veszik a dolgot. És éreztem a haragjukat, hogy a békés környék nyugalmát egy ilyen söpredék zavarja meg újra és újra. A házamtól egyenesen a gyanúsított feltételezett tartózkodási helyére mentek.
Aztán hívtak telefonon, hogy megtalálták a fűrészgépet, és valószínűleg az is megvan, hogy kinek adta el a fűkaszámat. Búcsúzáskor biztattak, hogy remélhetőleg ezen bizonyítékok alapján őrizetbe tudják venni végre.
Ettől megnyugodtam. Egyrészt, hogy tettem valamit, másrészt, hogy tudom, ki volt az, harmadrészt pedig, hogy van remény arra, hogy elkapják. Majd hétfőn felhívom őket, hogy érdeklődjek.
Valamilyen furcsa büszkeséget éreztem, hogy ebben a kis faluban komolyan veszik a munkájukat a rendőrök, és igyekeznek megkönnyíteni a helyzetét annak, aki bajba jutott. Ezúton is köszönöm nekik.

Lássuk a dolog üzenetét számomra: jobban kell vigyáznom arra, amim van. Hosszú hónapok óta minden komolyabb óvintézkedés nélkül üresen állt a ház, és 2-3 hetente voltam csak ott egy napot. Várható volt, hogy előbb-utóbb ez megtörténik. Miért nem tettem semmit, hogy megelőzzem? Vagy, ha a tanyára nem akartam már visszaköltözni, akkor miért nem tettem semmit azért, hogy vevőt találjak rá?
Tisztelni kell azt, amit az ember megszerez, és vigyázni rá. Nem csak vágyni új dolgokra és hajtani, hogy MAJD legyen, hanem észrevenni, mi az anyagi érték, ami már megvan, és óvni.

Hogy ne legyen illetéktelenek martaléka.

Sajnálom, tanya!

Intuitív megoldások

A 2010-es évre kaptam egy kis útra- és elgondolkodni valót.

Kártyák közül választja ki a kezünk, mint az intuíciónk megtestesülése, vagy akár az Univerzum postása, a megfelelő üzenetet.

Emlékszem a lapjaimra, amikbe most nyújtok egy kis betekintést minden kedves érdeklődőnek.

1. A visszavonulás nem kudarc. Légy képes lassítani.

2. Félelmeid tartanak vissza jelen helyzetedben.

3. Képes vagy megélni érzelmeidet és kifejezni, ami benned zajlik.

4. SPONTANEITÁS

Első utazás

Először elképzeltem egy rózsát. Pontosan leírtam, milyennek látom, éreztem az illatát is, és miközben néztem, hallottam a háttérben a hárfa és a hegedű lágy hangját.
Aztán egy réten feküdtem. Felültem, körülnéztem és a hegytetetőn volt egy kicsi ház, meg egy erdőcske. Az egyik fához odamentem, majd felemelkedtem a lombkorona tetejéig, és egy ezüstfonalat erősítettem az egyik ághoz. A fonal másik végét fogva emelkedtem felfelé, kicsit elidőztem, amíg besötétedett, majd újra világos lett. Majd emelkedtem tovább felfelé, amíg a Föld már csak egy borsó volt, majd el is tűnt. Visszaérkezés előtt a felhők határán elengedtem az ezüstszálat (ami kicsit nehezen ment), majd talppal a földre leérkeztem.

Lenéztem a lábamra és egy férfi bőrcipőt láttam, vékony bőrből. A talaj hűvösségét éreztem a talpam alatt. Kopott, kitérdesedett nadrág volt rajtam, nadrágtartó, egy vastag ing és ócska, széles karimájú kalap. Épp befejeztem a kaszálást és körülnéztem, hogy mennyit haladtam. Öregedő magányos ember voltam, csak egy kutya csaholt körülöttem, és a kis faház volt az otthonom.

Elindultam visszafelé az időben, a lakodalmam napjáig. Láttam a duci, bögyös menyasszonyt, akit elvettem feleségül, láttam, hogy milyen vidám, valaki táncoltatta éppen. Én nem találtam vonzónak és nem is szerettem, de elvettem, mert azt apja tehetős gazdaember volt, aki napszámosként évekig munkát adott nekem, és ő úgy döntött, hozzám adja. Én pedig, hogy biztos egzisztenciát tudjak magam mögött, megtettem. Bár senki se kérdezett, hogy akarom-e. A menyecske szeretett engem, azt tudtam. Én viszont őt nagyon idegennek éreztem. Apai nagyanyám lelke élt benne.
Az apósomban apám lelke volt, és megéreztem, mennyire kétségbeesetten vágyott egy fiúgyermekre. Annyira, hogy hozzám adta a lányát, mert a szorgalmamban meglátta a lehetőséget. Úgy érezte, nekem tovább adhatja a gazdaságot, mert továbbviszem majd.
A lagzi vidámságából semmit sem éreztem. Távoli és idegen volt a derűs tömeg. Volt egy nővérem, aki az egyetlen volt a lagzin az én családom oldaláról. Benne anyám lelke volt.
A nászéjszakán megtettem kötelességemet, de a lámpát szigorúan leoltottam, nem kívántam látni ezt a nőt. Reggel korán kikeltem mellőle az ágyból, sietve reggeliztem, majd kimentem az állatokhoz. Ő később kelt, és ahogy tett-vett a konyhában, bár örült, hogy most már férjes asszony, mégis szomorú volt, mert érezte, hogy én nem vagyok boldog. Csak jól titkolta ezt a szomorúságot. Nekem eszem ágában sem volt beszélgetni vele, vagy megosztani bármilyen gondolatomat. Úgy éreztem, nekem kell ezekkel elbánni, nem kérem én senki megértését, hiszen úgysem lehet azt megérteni, amin én keresztülmegyek. És nem bíztam abban sem, hogy kétségeim, félelmeim jó helyen lennének bárkinél: nem fogja-e kikotyogni, és kiadni engem másoknak? Nem-nem, jobb ez így, maradjon csak minden idebent, még ha magány is az ára ennek.

(Ezt az érzést nagyon szépen felismertem a mostani életemben is! Panaszkodni, segítséget kérni, feltárni bármilyen zavarodottságot, bizonytalanságot, nagyon kockázatos. Megosztani az útkeresés kínjait pedig nem egy erős emberhez méltó. Én pedig erős akarok lenni. Vagyis az egóm. Feladat tehát: sokkal többet kommunikálni. A boldogság és az elégedettség számomra az önkifejezésben rejlik.)

Tovább visszafelé utazva az időben: 5-6 éves kisfiúcska voltam, egyedül egy kicsi tanyán, egy nagyon ócska viskóból kilépve vizet löttyintettem ki egy dézsából. Az udvaron tyúkok kapirgáltak, és egy fekete puli szaladgált körülöttem, a meghalt Csoki kutyám lelkével. Azt éreztem, hogy teljesen egyedül vagyok, magamat látom el, nem segít senki, nincs körülöttem felnőtt, vagy bárki, aki biztonságot adhatna. Árva gyermek voltam. Bent a viskóban egy nagyon öreg néni kucorgott az egyik sarokban oldalára fekve, csupa fekete ruhában. Nagyon beteg volt és én viseltem gondját. Elmehettem volna a nővéremékkel, de én itt maradtam ápolni a haldokló nagyanyámat vagy dédanyámat, akiben a húgom lelke volt. Azt éreztem, hogy ez a nénike valaha sok-sok szeretetet és odafigyelést adott nekem, valaha ő volt a lelki társam, egy híd volt a lelkeink között és ő minden rezdülésemet megértette és érezte. (Akárcsak a húgom régen.) Most már öreg és beteg, így én a múltban kapott jó dolgok iránti lojalitásból ápolom őt, de ő már nem igazán törődik velem, készül meghalni, és már beszélni sem tud.
Ezt a magányt vele én választottam. Mert nem kértem meg a nővéreméket, hogy vigyenek minket magukkal: nem kértem segítséget, és így maradtam magamra.

Később, felnőtt férfiként a családommal a kis faházban élünk az erdőcske mellett, és látom, ahogy a kertben boldogan szaladgál egy kisfiú. A fiam. 6-7 éves lehet. Nagy, kék szeme van, és olyan életvidám, olyan derűs és energikus, hogy szinte kirí ebből a bezárkózó, elszigetelt társaságból. Sokat kérdezget engem mindenféléről, de be kell érnie rövid válaszaimmal. Vele sem igazán tudok kommunikálni. Csak azt látom, hogy számára minden egyszerű és egyértelmű. Tudom, biztosan tudom, hogy ő el fog innen menni, mert többre hivatott. És szinte irigyelem a derűs magabiztosságát, a boldog egyértelműségét az élethez való hozzáállásának.

A következő képpel visszatértem magányos öregségemre, a kaszálás utáni érzésre, hogy ma is dolgoztam, és végre nyugalom van körülöttem. A feleségem már meghalt, a fiam sikeres és boldog, valahol a városban él. És én végre zavartalanul egyedül vagyok. Mégsem teljesen békés ez az érzés, vegyül bele valami keserűség. Hogy én azt akarom, hogy nekem ne hiányozzon senki, de az fáj, hogy én sem hiányzom senkinek. Ezért az egyedüllét mégsem hoz megelégedést nekem öreg napjaimra.

Ugrom: halálom előtti 5. percben voltam. A réten ért utol a halál, délelőtt van, meleg, nyári nap, és én elestem. Fekszem a földön, a kutyám ijedten szaladgál körülöttem. Nem fáj semmi.
Halálom előtti 4. perc: átfutott rajtam a gondolat, hogy mi lesz a kutyával, és ez aggasztott. Majd rájöttem, hogy úgyis lefut a faluba, hogy élelmet szerezzen, ott majd megismerik, hogy az én kutyám, feljönnek, eltemetnek, őt meg befogadják. Ez a gondolat meg is nyugtatott.
Halálom előtti 2. perc: nagyon felületesen és kicsiket lélegeztem. A testemet fehérnek, izmosnak, egészségesnek és nagyon szépnek éreztem. Átfutott rajtam az az érzés, hogy eléggé elrontottam az életem, olyan magányosan éltem mindig. De ez nem ejtett kétségbe. Inkább bizakodást éreztem, hogy majd a következőben jobban csinálom. Jó érzés volt, hogy van még esély.

Halálom után 40 nappal könnyű és fehér voltam, fény vett körül, és tudtam, hogy mások is vannak ott, bár látni nem láttam őket. Tudtam, hogy a nemrég meghalt férfi életének célja az lett volna, hogy megtanulja, milyen a feltétel nélküli bizalom és odaadás, hogy milyen közel lenni emberekhez lelkileg, és milyen kimutatni azt, amit érez, és kimondani azt, amit gondol.
(Hát, ez nem jött össze. Majd most!)

Lelki segítőm egy vízesés formájában jelent meg előttem. Bármit is kérdeztem tőle, mindenre szelíden emlékeztetett arra, hogy a szívemben ott van a válasz, miért várom kívülről. Vegyem észre jobban, hogy mi mindenre tudom a választ!

Lelki vezetőm egy fekete hajú japán nő volt, élénk narancssárga, fényes anyagú ruhában, nagyon vonzó és nagyon nőies volt, bár elég pufóknak láttam. Az ő tanácsai a következők voltak:
- kevés húst egyél, sok gyümölcsöt és zöldséget, rizst vegyél magadhoz, és sok-sok tiszta vizet
- meditálj rendszeresen
- legyél közel a fákhoz, természethez
- fejezd ki a gondolataidat, érzéseidet. Ha nem megy szóban, kezdetben írd le, az is jó.

Aztán a Titkok házában jártam. Egy nagy, díszes pagoda volt, mint a tiltott városban a főépület. Beléptem, és meglepett az egyszerűség. Letisztult, alig díszített terem, oszlopokkal, arany és fehér volt minden. Az ajtóban állva semmit sem láttam. De tudtam, hogy ha elindulok, akkor a falakon, az épület különböző részein meglátom majd a nekem szóló üzeneteket. Először meg akartam úszni a körbejárást és beálltam középre, de ott hiába forgolódtam, nem mutatkozott semmi. Így visszamentem az ajtóhoz és elindultam körbe, balra.
Az én utam mindenképpen a segítés, az információ és az én tudásom átadása. Ami örömet ad, az, hogy segítek. Mindegy, hogy megmasszírozok valakit vagy karrier tanácsod adok, vagy kölcsön egy ötezrest. A lényeg, hogy használjam azt a sok tudást és képességet, ami bennem van.
A jobb sarokban volt egy kút. Ez a kút azt mondta nekem: amikor valaki megáll előttem, én nem aggódom vagy tanakodom azon, hogy az illető lábat akar mosni vagy inni akar. Én itt vagyok és ő is itt van, ez a lényeg. Azon sem rágódom, hogy vajon ki lesz a következő aki hozzám jön. És az sem foglalkoztat, hogy ki mindenki járt nálam korábban.

Azt választom, hogy megélem azt, aki vagyok. És élvezem azt, amilyen vagyok.

Lassan átmozgattam a lábam, kezem, nyújtóztam egyet, majd kinyitottam a szemem.
Hát, jó messzire utaztam.