Nem hittem, hogy ezt a címet kell adnom az elkövetkező 10 évben bármilyen írásomnak is. Meghalt az egyik kutyám. Egy gyönyörű, megismételhetetlen jószág, az én csoki színű, édes, öntörvényű kutyám.
A szemem előtt történt, mégsem tudom még felfogni, egyre csak közös emlékképek versenyeznek az agyamban a felbukkanásért.
2006. október 16-án hajnali 4:30-kor égtelen vinnyogásra ébredtem a tanyán. Magas és vigasztalhatatlan hang volt. Hideg hajnal volt akkor, amikor megszületett. Infralámpa alatt vészelte át a telet az egész alom, és én órákat töltöttem a szalmával bélelt, pisiszagú fekhelyük mellett. Életrevaló kis vasgyúró volt. Nem lehetett betelni a simogatással.
Két nővére egy mórahalmi családhoz került, ő pedig maradt nálam.
Maradt bosszantani, mindent szétrágni, kerítést tönkretenni és folyton elszökni. Mondhatnám, hogy születésekor keveset tudtam a kutyákról, de ez nem lenne igaz. Semmit nem tudtam a kutyákról.
Ahogy szépen lassan utána olvastam, és foglalkozni kezdtem vele, úgy csiszolódtunk össze. Aztán csatlakozott Zsömi, akivel már rutinosabban bántam, és ő olyan is, mint a kezes bárány. De Csokival folyamatosan érleltük egymást. Mert mindketten erős akarattal vagyunk megáldva. Benne az munkált, hogy elvégre ő volt a rangidős "férfi" a háznál, és ugyan hogy gondolom én, hogy majd dirigálok egy ilyen büszke kutyának, bennem meg az, hogy elvégre én vagyok az ember és a gazda, mit képzel mégis, hogy nem engedelmeskedik? Szóval éldegéltünk. Nőtt, egyre szebb és egyre öntudatosabb lett. Hallgatott rám...amikor csak kedve tartotta. Én pedig abban ringattam magam, hogy jól nevelt kutyám van.
Miután Érdre költöztem, a napi sétáltatás rituálé lett, és egyrészt bosszantott, másrészt mulattatott, hogy mindenre és mindenkire morog és mindig támadásra kész. Sokszor gondolkodtam azon, hogy mennyire olyan legbelül, mint én. Saját magáért és azért, akit ismer és szeret, bármire képes, aki meg nincs a "belső körben", az le van szarva. Persze az nagy különbség kettőnk között, hogy én éppen ebből fejlődök meg egy nyitott, önzetlen, odafigyelő emberi mivoltot. De neki nem ez volt a dolga. Ő maradt olyan, amilyen. Ez ment az agyamra és ezért szerettem őt. Magamat láttam benne. Három évem volt használni ezt a tükröt, szinte napra pontosan.
Szombaton (3 napja!) a szokásos sétánk közben nagyon engedelmes volt, és nem rángatta az istrángot, ahogy szokta, a fékezhetetlen energiájával. Ezen kívül más nem látszott rajta. Hétfőn reggel viszont meghagyta az étel felét, és érdektelenül visszament a helyére lefeküdni. Ilyet sosem szokott tenni, kivéve, amikor valami baja van. Sajnos, ismerős volt a jelenség. Levertség és étvágytalanság: hívtam az állatorvost, hogy tud-e fogadni minket, mert szerintem babéziás a kutyám.
Fél órán belül ott voltunk és injekciók tömkelege és infúzió után hazajöttünk. Ennyi eddig mindig elég volt. Két alkalommal fertőzte eddig meg kullancs, és a néhány szuri másnapra teljesen rendbehozta. A doktornő nem volt optimista, mert 3 éven belül a harmadik fertőzés nagyon megterheli az immunrendszert és főleg a vesét. Nem törődtem a szerintem vészmadárral.
Vígan hazajöttünk, ügyesen kiugrott a kocsiból, ahogy a nagymenők, én meg elmentem dolgozni.
Amikor délután kettőkor hazaértem, a halálán volt a kutya. Ahogy megláttam, azonnal tudtam. A hisztéria határán, minden lelki és testi erőmet összeszedve betettem a kocsiba egy plédbe csavarva és visszamentünk az orvoshoz. Újabb injekciók tömkelege és újabb infúzió után haza bocsájtottak minket azzal, hogy nincs mit tenni ennél többet. Vagy leküzdi a szervezete, vagy nem. Ez másnapig kiderül. Azt mondták, hogy kapott elég fájdalomcsillapítót ahhoz, hogy ne fájjon neki semmi, amíg küzd.
Hát nem lett másnap. Plédbe és hálózsákba burkolva velem volt még néhány órát a lakásban, és délután 4:30-kor elpusztult. Azon tűnődtem, hogy a sok filmben, amit a TV ránk okád, mennyire elcsépelt dolog a halál. Akár ember, akár állat hal meg, a képernyőn már olyan sablonos, hogy sír a család, sír a gazdi. Egy élő test, egy élőlény valódi utolsó pillanatait megélni egészen más. Szörnyűbb és szebb egyszerre.
Még simogattam egy ideig, higgyétek el, hogy nagyon furcsa állapot ez. Tudtam, hogy nem él, de nem tudtam felfogni. Megköszöntem neki, hogy hű társam volt életem legnehezebb éveiben, amikor egyedül éltem a tanyán. Megköszöntem neki mindazt, amire megtanított és mindazt, amiben könnyebbé és szebbé tette az életem.
Csokikám, sajnálom, amit elbasztam az évek során veled kapcsolatban, de nagyon büszke voltam rád mindig, a baromságaiddal együtt. Különleges, csodálatos kutya voltál, vadász és őrző-védő egyszerre. Ilyen nincs is még egy. Sosem felejtelek el.
Kedves kutyások, ti érzitek a csontjaitokban, amin keresztül megyek.
Kedves kutyátlanok, ti szerezzetek egy kutyát!
