A hollywoodi filmeken a VÉGE felirat előtt, amikor a szerelmespár női és férfi tagja hosszú várakozás, és mindenféle próbák kiállása után végre egymáséi lesznek, akkor a háttérben mindig lírai hegedűszó melengeti a szívet, halványan feldereng a szivárvány (vagy a felkelő Nap) a tengerparton, lágy szellő simogatja a főszereplők bőrét és az emberpár forró, szenvedélyes csókban összeforrva pecsételi meg elkövetkezendő boldog közös életük első pillanatait. Általában nincs jelen kutya.
De ez nem Hollywood. Ez Érd.
És nem egy film, hanem az életem.
Augusztus 31-én, hétfő este fél nyolckor álltam meg az új (átmeneti) otthonom kapuja előtt, a kutyák már türelmetlenül toporzékoltak a kocsi hátuljában, hiszen hosszú volt az út. Az anyósülésre egy bőrönd fért be, és mindenféle szatyrok, bennük parfümtől kezdve papucson át a szennyes melltartóig minden bedobálva.
Mosolyogva szálltam ki, de szembesültem vele, hogy a kennel készen van ugyan, de ajtaja még nincs, illetve van, csak nem zárható. A kutyáimmal még kb. 40 percet várakoztunk az utcán és a kocsiban felváltva, miután egyáltalán bejöhettünk a kertbe, én akkorra már a hisztéria határán voltam, senkinek nem köszöntem. Azt gondoltam, hogy rózsaszirmokkal lesz majd felhintve a poros udvar a tiszteletemre, ehhez képes be se mehettem. Amikor végre igen, Szofi (roti-német juhász keverék szuka kutya, elég öntudatos) ingerülten figyelte, hogy mit művel itt két vadidegen kutya, akik minden eddigi engedelmességüket elfeledve idegbetegen tekeregtek a láncon. Mindezt sopánkodva figyelte egy Mari néni (Márkó anyja), egy Kristóf (Márkó öccse), egy Szilveszter (Mari néni és Kristóf imádott cirmos kölyökmacskája az ablakból), valamint minden szomszéd és járókelő.
Legszívesebben azonnal kocsiba ültem volna, hogy haza hajtsak, ahol egyedül vagyok és nem bámul senki és ahol a kutyáim sem ilyen eszeveszett idióták.
Betuszkoltuk őket a kennelbe, kaptak enni-inni, és mindenki nyugovóra tért.
Éjjel nagy ricsajra ébredtünk, úgy 3 óra körül, mert mindkét kutya kiásta magát a kennelből és a kertben randalírozott Szofival. Visszatessékeltem őket, de hiába. Pár perc múlva ismét kint voltak. Ezt még háromszor megcsináltam, aztán elegem lett. Visszafeküdtem aludni, mondván, hogy a kerten belül nem csinálnak nagy bajt.
Két óra múlva 5-kor Márkó felrázott, hogy "bébi a környék összes kutyája őrjöngve ugat, szerintem kiszöktek". Úgy is volt. Első érdi lakosként töltött hajnalomon tehát hálóingben (bugyi-melltartó nélkül) Érd Ófalu utcáit róttam, fütyülve és szénhidrát tartalmú ételek nevét ordibálva (Csokííí! Zsömííí!)
Hazajöttek a kertek alatt, de Zsömi nem mert átugrani a kerítésen, ezért annak egy részét ki kellett bontani (emlékeztetőül: hajnali ötkor, sötétben, hidegben, elemlámpa nélkül, mert abban nincs elem). Mit volt mit tenni: láncra őket.
Reggel önkívületben ébredtem a fáradtságtól, de elindult a nap.
Mari néninek több ízben, a korábbi hetekben már a lelkére kötöttem, hogy amikor ki vannak engedve a kutyák a kennelből, akkor semmiképpen ne engedje majd ki Szilvesztert (miaú) a házból, mert ezek vadászkutyák és neki fognak menni.
Nos, intelmeim ellenére, amikor háttal álltam, Mari néni kisurrant a házból, macskával az ölében, és kitette az utcára, hogy menjen csavarogni. De mivel Szilveszter nincs hozzászokva a sok kutyához, és nem is látta őket, nyugodtan visszaugrott a kerítésen. És akkor ami következett, az korhatáros. Őrjöngő ugatással, önkívületben hörögve tépte őt immár három kutya, mert a látványtól Szofi is kedvet kapott, hogy nekiessen eddig közömbös lakótársának. Mari néni, mint egy gladiátor vetette magát az porzó állatgombolyag közepébe és a macskát próbálta kimenteni, aki közben ijedtében össze-vissza karmolta, és valamelyik kutya beleharapott a kisujjába. Én próbáltam megfogni az enyéim grabancát, de annyira gyorsan mozgott mindegyik, hogy a kapkodásban becsípődött a derekam. Görnyedve sikítoztam, és nem tudtam eleget tenni Mari néni óbégatásának: Fogd meg a macskát! Ne a kutyát fogd meg, hanem a macskát! Irtózom a macskáktól. Képtelen lettem volna hozzáérni egy kutyanyálban tocsogó eszetlenül védekező, harcoló macskához. Még ha kölyök is. A helyzet Mari néni lélekjelenlétének köszönhetően ért véget: kidobta a macskát a biztonságos utcára, aki eliramodott, bele a világba. Bárhová, csak el innen, ez lehetett a fejében.
Én megkötöttem a kutyákat, és leültem, mert a derekam kettéreccsent dulakodás közben. Mari néni mellém ült a padra és sírt. De arra a kérdésemre, hogy "Miért tetszett kihozni a házból a macskát, amikor szóltam, hogy elengedtem a kutyákat?" képtelen volt válaszolni.
Aztán elindult utcáról utcára és könnyeit morzsolgatva hiába kereste árkokban, fák tetején, bokrok alján. És közben kiáltozott: "Szííílveszteeer! Szííílveszteeer!"
Gondoltam is magamban, hozzátehetné, hogy BUÉK!
Szerintem a házunk egyszeribe' az ófalusi pletykák fókuszába került, hiszen egyik éjjel egy bugyi nélküli nő fütyül és ordít az utcán desszertről és pékáruról, nappal meg egy síró öregasszony óbégatja, hogy év vége van.
Hozzám Márkón kívül nem nagyon szól itt senki, csak méregetnek. Vajon miért?
A kedd és a szerda éjjel gyanús eseménytelenségben telt. Szerda délután Szilveszter hazatért önkéntes számüzetéséből csapzottan, de makk egészségesen. A kilenc életéből egy odavan. Azóta ki sem lép a házból.
A nyugalom és a macska csodálatos túlélése feletti csendes öröm azonban csak átmeneti volt.
Csütörtök éjjel 0:44 perckor csörög Márkó mobilja az éjjeli szekrényen, Mari néni hív minket álmos hangon, hogy mindhárom kutya a szomszédban van. Ekkor nemcsak hideg volt, és sötét, hanem viharos szél fújt és szakadt az eső. Az udvaron bokáig megáll a víz, én ebbe a sáros sóderos vízbe gázoltam ismét hálóingben, ismét fehérnemű nélkül, strandpapucsban, Márkó pedig a kerítést bontotta pizsama felsőben, egy szál kukiban a Zsöminek, aki megint nem mert átugrani. Mit volt mit tenni: láncra őket.
A péntek éjjel megint nyugodt volt. Már azt hittem, mindenki megszokta az új helyet, mindenki boldog és végre megkezdődhet a hollywoodi jelenet.
Szombat éjjel azonban keserű valóságra riasztott fel Mari néni hívása a földszintről. Valami aggasztó vonyítás hallatszik a szomszédból. Az óra 0:45-öt mutatott, szinte órát lehetne állítani a kutyákhoz, esküszöm.
Nem esett az eső, én már ennek örültem. A hideg éjszaka ismerősként üdvözölt engem hálóingben. Már denevérek magabiztosságával tájékozódom sötétben az udvaron.
Ezúttal más forgatókönyvet eszeltek ki nekünk ezek a jószágok. Zsömi meghökkenve ült a kennelben a kerítéshez lapulva, itthon. Szofi a szomszédban rohangált, Csoki pedig lánccal együtt átugrott a kerítésen és a közeli szőlőkaróra tekerte fel magát, ahol levegőért kapkodva lapított és nyüszített tehetetlenül.
Márkó már rutinosan felvette a pizsama alsóját is, mert tudta, hogy itt megint kommandózni kell. Vak sötétben kitapogatta a létrát a sufniban, a kerítésnek támasztotta és átugrott kiszabadítani Csokit. Aki efölötti örömében fékezhetetlen rohangálásba kezdett a szomszéd kertjében és gyalulta le a szőlőfürtöket. Eközben Márkó hazamászott a kerítésen át, Kristóf már bontotta is a kerítést (mert persze a ricsajra ő is felébredt, és egyébként is, Szofit is át kellett valahogy csalogatni), ahol hazajött a két kutya.
Ezúttal Szofi is láncra került, nemcsak az én két kutyám.
Hajnali kettőkor feküdtünk vissza aludni, egy szebb élet reményében, és abban bízva, hogy a szerelem mindent legyőz.
