Teljesen véletlenül rábukkantam egy lementett Word doksira, amiben majdnem pontosan két évvel ezelőtti gondolataim és érzéseim vannak leírva. Idemásolom, mert megmelengették a szívemet saját soraim. Vigyázok a lelkivilágomra a múltból.
"2008. március 2. vasárnap
Langyos tavaszi szelek csiklandozzák a szívemet. Beleborzongok az elégedettségbe és a vágyakozásba, amikor a lepedőmön mellém fekszik a kora reggeli napfény, vagy amikor a bíbor ég alatt lobogó füllel fut felém a két kutyám.
Béke van bennem, amikor a viharvert, szebb napokat látott kutyaházon ülök és nézem a sötétben a csillagokat egy átélt nap után. Minden egyforma napban mégis vár mindig valami új. Egy új tréfa, egy új érzés, egy új helyzet, ami hasonlít talán valahol valamihez, de ebben a szereposztásban örökre csak az enyém. Szeretném befogadni az egész világot, utána meg átérezni a teljes ürességet.
Meg tudja szorongatni a szívemet egy busz után futó öreg néni mozgása, vagy a szavamat leső gazdag kamaszgyerek tekintete.
Eddig nemigen tapasztalt állapotban vagyok. Tavasszal a közhely szerint a hormonok tombolnak. Nekem a testem most valami bölcs várakozásban és nyugalomban leledzik. Ami izzik, az az elmém és a lelkem. Néha szinte egy ajtónak érzem magam, amit még a nyitvánál is jobban kinyitottam. Hogy lépjen be rajta végre az életem.
Úgy érzem, hogy beérett a magányom. Megismertem és megszerettem magamat. Szeretem, ahogy énekelek, akár hallják, akár nem. Szeretem, ahogy reggel nehézkesen cammogok ki a fürdőszobáig és ahogy kócos hajjal vizet engedek a kannába a kutyáknak. Szeretem, ahogy kitölti a mellem a melltartót és ring a csípőm, amikor járok. Szeretem, amikor hozzáérek valakihez és felsóhajt, mert jól esik kicsi kezem érintése. Szeretem, amikor rendet próbálok tenni és a párnám alól előkerül egy kiskanál, egy hajgumi, egy csomag tökmag és egy pár fülbevaló. Szeretem, amikor megnevettetem az embereket. Szeretem, amikor véleményt mondok és értékesek a szavaim. Szeretem, hogy vág az eszem. Szeretem, ahogy vezetés közben magamban beszélek.
Rájöttem, hogy nem magányos voltam, hanem szerencsés. Az egyedüllét és a saját gondolataim, hibáim és erényeim társasága felkészítettek arra, hogy észrevegyem, hogy mi az igazán fontos. Megtanultam észrevenni a lényeget magamban. És ezáltal másokban is.
Minden hiba vagy tökéletlenség egy újabb lehetőség arra, hogy valaki szerethető legyen."
