Ezúttal egy teljesen másik korábbi életemben jártam.
Az első 20 perc szúró kaparással telt a torkomban, amit száraz köhögő rohamok tarkítottak.
Amikor lenéztem a lábamra, egy nagyon kecses piros cipőt láttam, karcsú bokákat körülölelő pánttal. Szépen lassan megszemlélve magam, ujjongva vettem tudomásul, hogy csinos, 25-26 éves lány voltam. Karcsú derék, amin tökéletesen állt a vastag öv. A ruhámból tudtam, hogy az ötvenes évek Amerikájában voltam, csípőtől bővülő, mellnél szögletes szabású, csónaknyakú tűzpiros ruha volt, hozzá való piros táskával. Jaj, de szép voltam!
Hajnal volt, sehol egy lélek az utcán, így az úttesten tipegtem a munkahelyemre: egy pékségben dolgoztam.
Annyira zavaró volt a krákogásom, hogy ki kellett deríteni, miért van. Egyértelműen tudtam a választ: mert folyton kedvesnek, udvariasnak és negédesnek kellett lennem a vevőkkel, akkor is, ha kedvetlenek, gorombák, vagy modortalanok. Sok mindent vissza kellett hát nyelnem, ami egyre jobban feszített. Fel tudtam idézni egy vevőt, egy idős hölgyet (apámra ismertem benne), akinek előző napi zsömlét tettem a zacskóba, mert azt az utasítást kaptuk, hogy egy napos pékárut még el lehet adni frissként. A hölgy (apám) őrjöngött, csapkodta a pultot, feldúltan kiabált szélhámos, hazug népségről, tolvaj bandáról, aki a pénzéért át akarja baszni (sic), és hogy minek írjuk ki, hogy minden nap friss pékáru, ha nem igaz. Alázatosan kicseréltem a zsömléket.
(Meg kellett értenem, hogy gyermekkorában apám csak ilyen kommunikációt látott maga körül, az apa figura, aki mellett felnőtt, adta át a mintát. Az, hogy kiborítja, ha átverik, szintén annyira rá jellemző, hogy nem tud másmilyen lenni. Így kell elfogadni.)
Ennek az egész incidensnek a felidézésétől (és a megérteni való információ beépítésétől) viszont elmúlt a krákogás és a köhögés.
A következő fontos epizód az volt, hogy a pékségnek volt egy nagy hátulsó, vevők elől elzárt része, ahol élesztő és vaníliás cukor illata mellett derűsen dolgoztak a pékek. Itt hátul nagyon szerettem lenni. Mégpedig azért, mert itt nem kellett vevőkkel találkozni, itt a legnagyobb hiba amit elkövethetett az ember, az volt, hogy egy zsömle kicsit nyamvadtabb alakú. Elől, a "reflektorfényben", úgy éreztem, folyton ki voltam téve a hibázásnak (rosszul adok vissza, nem azt az árut adom a vevőnek, amit kért, reklamálnak és rosszul kezelem, és még sorolhatnám), ami rettentően nyomasztott, mert szorongtam, hogy valamit elhibázok. Pedig tudtam, hogy ügyes vagyok, hogy jól forog az agyam, és láttam, hogy a többiek nálam sokkal lassabbak, ügyetlenebbek és butábbak, mégis, ők nagyszerűségük teljes tudatában tették a dolgukat, és sokkal többet hibáztak, de nem zavarta őket. Nekem meg, a jó képességeimmel, maradt a rettegés, hogy valamit elrontok.
(Hm. Ebből is volt megérteni való üzenet. Az érzés teljesen ismerős jelen életemben is!!!)
Volt egy tenyeres-talpas péklegény, akit nagyon kedveltem (kisöcsém lelkével), mert ő mindig meg tudott nyugtatni. Az életet derűs egyszerűséggel szemlélte és élte.
(Itt jött el az utazásban az, hogy az életem egy következő időszakát, helyszínét, eseményét kellett felidéznem, olyat, ami fontos, ami mérföldkő. Nagyon sokáig tartott, mire felbukkant a következő kép. Óráknak tűnt, amíg pásztáztam a tudatommal ezt az előző életet. A pékség utáni időszakból semmi nem bukkant fel. Így visszafelé menve jött elő egy újabb fontos dolog.)
Kb. 12-13 évvel visszaugrottam, kiskamasz voltam tehát. Egy nagyon jó barátnőmmel készültünk egy iskolai előadásra (olyanra, amilyet az amerikai filmekben látni, hogy karácsony, vagy hálaadás alkalmából felkészülnek a diákok, és a szülők, tanárok és a többi diák előtt a színpadon produkálják magukat). Egy zenés-táncos számot tanultunk be. (A barátnő egyébként mostani életemben is barátnő volt, gimnázium óta. De az utóbbi 5 évben eléggé elsatnyult a kapcsolat, mára pedig meg is szakadt szinte.) Rengeteget gyakoroltunk, és az előadásunk nagy sikert aratott. Ő viszont egy nehezebb résznél elhibázta a lépést, ami kicsit sután jött ki, de összességében én elégedett voltam. Mosolyogva meghajoltunk a közönség előtt, majd lementünk a színpadról. Ott pedig irgalmatlanul nekem esett. Szemrehányások és szitkok özönét zúdította rám, amiért elrontottam a lépést. Először nem is értettem, hiszen én tudtam, hogy ő hibázott, nem én. De hiába mondtam, hogy "Dehát te keveredtél bele, nem én!", meg sem hallotta. Sipákolva, sziszegve, zihálva szidalmazott, elhordott mindennek, hogy hiába gyakoroltunk ennyit és hogy lehetek ennyire béna, ügyetlen, tehetségtelen, hogy ennyi ember előtt leégetem őt is és magamat is. Rettenetes érzés volt, hogy igazságtalanul vádol, de annyira hosszú ideig és annyira biztosan állította, hogy márpedig én léptem el a táncot, hogy kezdtem hinni neki. Sikerült elbizonytalanítania. Már magam sem tudtam, hogy mi az igazság. Próbáltam agyamba idézni az ominózus részt a táncból, és egyszerre láttam magam, ahogy tökéletesen végigcsinálom, és elrontom. Képtelen voltam különválasztani, melyik a valóság, melyik a képzelet. Végül, hogy ne romoljon meg végképp a barátságunk, halkan és megalázottan annyit mondtam: "Ne haragudj, hogy elrontottam."
(Ez egy fontos megértési pont volt, több szempontból is. Egyrészt, nagyon fájt felismerni, hogy milyen könnyen elbizonytalanodom: ha valami rémséget sokszor elmondanak rólam, meginog az énképem. Jobban kell hinnem és tudatosítanom magamban, hogy ki vagyok és milyen vagyok. A másik fontos dolog, hogy a barátnőmnek miért olyan elengedhetetlen, hogy mindent tökéletesen csináljon, ahogy szerinte tökéletes, és miért őrjöngött amiatt, hogy kvázi leégtünk a közönség előtt, valamint az elkövetett hibáiért miért másokat tesz felelőssé. Anyai mintát visz tovább.)
Ezután megint egy másik fontos epizód után szkennelt az agyam. Kerestem a pékség utáni jövőből képeket, tudni akartam, hogy alakul tovább az életem. Vártam, hogy megtaláljon a következő kép, tudtam, hogy a múltból nincs más fontos feldolgozni való, nem történt túl sok minden velem addig. És egyszer csak úgy éreztem, mintha egy ágyúgolyó gyomron talált volna, mintha egy hurrikán letépte volna a fejem, vagy mintha a testembe ipari áramot vezettek volna, egy szempillantás alatt felismertem, amit addig nem. Önkívületben az információ hatásától felkiáltottam:
- Úristen, ez életem utolsó napja, ma meg fogok halni!
Tenyereimbe temettem az arcomat, mintha nem akarnám tudomásul venni. És már megállíthatatlanul, fájdalmasan meg is indultak a könnyeim. Mélyről jövő, fékezhetetlen, artikulátlan zokogás lett úrrá rajtam. Annyit tudtam csak mondani, hogy "Jaj, de rossz!", annyira fájt, hogy egy még el sem kezdődött életnek vége, hogy szinte semmi sem történt, még semmit sem tettem és már el is vevődik ez az esély. Kétségbeejtő volt, nagyon fájt ez a tudat. És az külön fájt, hogy nem a szép piros ruhám volt rajtam, hanem az a gyűlölt pékségi egyenruha. Úgy éreztem egy ideig, hogy sosem tudom abbahagyni a zokogást.
Aztán mégis megnyugodtam. És nagyon tárgyilagosan tudtam felidézni, hogy a főnök, egy nagydarab, mogorva, pökhendi úr (apai nagyapám lelkével, akit amúgy sosem ismertem, mert öngyilkos lett, amikor apám 3 éves volt), akitől amúgy viszolyogtam és rettegtem, átszalajtott az utca túloldalára cigarettáért. Nagyon siettem, nehogy a lassúságommal magamra haragítsam. Hát annyira siettem, hogy szét sem néztem. A pékség egy meredek utcán volt, és a teherautó az emelkedő tetejéről gurult lefelé. Üresben volt, ezért nem hallottam a motor hangját. Még észrevenni sem volt időm. Bal oldalról találta el a testemet, iszonyatosan nagy ütést éreztem. De furcsa mód semmi nem reccsent, semmi nem vérzett. Egyszerűen csak egy hatalmas ütés agyonvágott. Az autó alá kerültem, de nem ment át rajtam.
A sofőr (anyám lelke volt benne) azonnal megállt és kiszállt, de közelebb nem jött. A járókelők körbeálltak és sajnálkoztak, hogy "De kár érte, pedig milyen csinos volt." Beleláttam a teherautó vezetőjének fejébe. Semmi részvét irántam nem volt ott, csak aggodalom és harag. Mintha defektet kapott volna, csak ezt nem lehet megjavítani. Azon aggódott, hogy mi lesz most a kölcsönrészletekkel, hogy tartja el, eteti a gyerekeket, ha őt kirúgják ezért a gázolásért.
(Talán ezért vett nekünk meg mindig mindent anyám és etetett és etet azóta is minket, gyerekeket folyamatosan.)
Megérkezett a mentőautó. Én ekkor még a testemben voltam, egy furcsa tudatállapotban. Nem tudtam, hogy halott vagyok, de az nem volt furcsa, hogy fekszem a földön, körülállnak, majd a mentősök hordágyra tesznek. Ez természetesnek hatott, nem akadtam fenn rajta. Viszont a fejemben zajló monológban nyoma sem volt az életében oly bizonytalan, megfelelni akaró lánynak. Azon morogtam magamban, hogy mekkora barmok ezek a mentősök, hogy a fejemet is letakarják. Nem gondolják, hogy így nem kapok levegőt? Aztán meg fejjel előre betolnak az autóba, ami elindul lefelé a lejtőn. Hát így totál a fejembe megy a vér, hülyék ezek? A sofőrt meg szidtam, hogy minden gödörbe belemegy és így össze-vissza ráz, micsoda pancser!
Nyomasztó pillanat volt, amikor rájöttem, hogy halott vagyok. Már bent voltam a hullaházi tepsiben, betolva a faliszekrénybe, ahol tároltak. Légszomj és pánik jött rám, alig kaptam levegőt (talán innen a szorongásom a szűk, tömött, levegőtlen helyektől), mintha ült volna valaki a mellkasomon. Aztán, amikor felismertem, hogy én, a lélek kibújhatok onnan, akkor megkönnyebbültem. Ki is bújtam hamar. Könnyedén felszállni viszont, és a fehér fénnyel feltöltődni nem sikerült rögtön. Még aggódtam a holmimért. Aggasztott, hogy mi lesz a szép piros ruhámmal, és kik fogják összetaperolni a kis lakáskámban a dolgaimat. Szinte elviselhetetlen volt a tudat, hogy a tárgyi dolgaimon keresztül belelátnak majd az életembe. De ahogy mindezt kimondtam, már nem is zavart többé.
Ebből a kis rövid életből a legjobb az volt számomra, hogy szép testben éltem. Csinos és dekoratív voltam. Ugyan minek, mert semmit nem kezdtem magammal, mégis, jó érzés volt. És ahhoz képest, hogy milyen kevés epizódot tudtam felidézni, elég alapvető és fontos dolgok kerültek a helyükre.
Mielőtt visszajöttem, volt még alkalmam ismét a titkok házában járni, ami most úgy nézett ki, mint Shrek viskója. Fából volt, és amikor beléptem, terített asztal várt, rajta egy porcelán tálban gőzölgő leves. Ebből ettem, muszáj volt. A világ összes íze benne volt. Megkóstoltam, és tudtam, hogy abban a pillanatban azt érzem a nyelvemen, amit a világ összes embere érez, aki abban a pillanatban eszik. Felemelő érzés volt. A leves azt üzente nekem, hogy ugyanaz az étel mindenkinek más ízű lehet, és ugyanazt a dolgot mindenki láthatja másként, ezt el kell fogadni.
A lelki segítőm pádovai Szent Antal képében jelent meg. (Ezen most mosolyognom kell, pláne annak fényében, amiket mondott, de akkor nem volt gondom vele.) Ő azt az egy dolgot emelte ki, amire vigyázzak és figyeljek, hogy a szexet vagy a nem-szexet ne használjam manipulálásra. A szeretkezés két ember egymásra hangolt, intim együttléte legyen mindig, soha ne mechanikus kielégülés-keresés. És hogy vállaljam fel mindig, hogy éppen mire vagy mire nem vágyom.
A szellemi vezetőm pedig egy terméstől roskadozó narancsfa volt. Mondani nem mondott semmit, de hosszasan néztem, és tudtam, hogy megtestesít mindent, amire vágyom: az egészséget, a bőséget, a termékenységet, a szépséget, a nyugalmat. És ezzel azt üzente, hogy ezek a dolgok egyszerűek. Csak legyek aki és ami vagyok, ne bonyolítsam túl.
Kinyújtóztam, és visszajöttem.
A múltkori utazás után két napig hasmenésem volt, ezt most nem tapasztaltam. Viszont éjjel arra ébredtem, hogy kegyetlenül ég a gyomrom, és mar a sav mindent. Több, mint egy órát ébren voltam, mire hatott a savlekötő bázikus mix. Éppen elaludtam, amikor a fejem elviselhetetlenül fájni kezdett, mintha egy fejszével akarná valaki kettévágni. A vérnyomásom rendben volt, megmértem, mégis egy ideig ez is ébren tartott. Szóval húzós éjszaka volt. De megérte.
***
Megjegyzés: "sic" = "így" latinul. Olyankor írják zárójelbe egy írott műben, amikor a szerző elhatárolja magát a használt túl erős vagy oda nem illő kifejezésmódtól, és így jelzi, hogy valakit szó szerint idézett, és a stílus nem a sajátja.
